Ez eddig kimaradt #3: Black Moon

Film

Ez eddig kimaradt #3: Black Moon

Louis Malle kétségkívül jelentékeny filmrendező volt, az ütemérzékén azonban igazán csiszolhatott volna még egy kicsit. Ha ugyanis első filmjével, a Felvonó a vérpadra című nagyszerű bűnügyi drámával nem 1958-ban lép a színre, hanem vár ezzel úgy két-három évet, akkor már vidáman szörfözhetett volna ő is a francia újhullám fodrain, és talán nem takarta ki volna alakját Godard, Truffaut és a többiek árnyéka. Így viszont kint is volt meg bent is, és bár hazájában, Franciaországban talán jobb volt a helyzet, a nemzetközi figyelmet eléggé elvonták tőle a felsorolt vadócok. Pedig mennyivel jobb film a Zazie a metróban, mint mondjuk a… – na de hagyjuk meg a nouvelle vague-ot a pulóveres, összevont szemöldökű filmesztétáknak.

Minket most csak a Fekete Hold érdekel, ez a pulzáló, színes-szagos furcsaság 1975-ből. Ebben aztán minden van, amit szeretünk: egy radioaktív csipetnyi disztópikus sci-fi, egy vérvételnyi testi és egzisztenciális horror, némi groteszk fantasy a padláson talált ujjbábok illatával, illetve sok mesei elem valahonnan az Alice Csodaországban feje tetejére állított vidékéről. Ugyanakkor ha átbillen is ide vagy oda, egyértelműen egyszer sem sorolható egyik zsánerhez sem: öntörvényű, csakis saját magával osztható látomás. Weird fiction – ma leginkább talán ennek mondhatnánk.

Ezzel együtt aki elfészkelte már magát korábban David Lynch vagy a korai Cronenberg vadulásaiban, az otthon érezheti magát annak a háznak a kertjében is, ahová az aligkamasz Lily a nemek háborúja elől menekül. Hogy itt aztán mi minden történik a lánnyal, az körbeírható ugyan, noha a filmnek lényegében nincs története, illetve ami van, az racionális ésszel követhetetlen. Ez azonban ne riasszon el senkit a filmtől. Két okból se: a Fekete Hold egyrészt az emberi lét egyik legizgalmasabb, kimeríthetetlen témájával, a nyíladozó szexualitás csodájával és egyúttal borzalmaival foglalkozik nyugtalanító, izgató, undort keltő és lefegyverző, ám alapszintű nyitottsággal mindvégig könnyen átélhető képekben. Ma, 2020-ban ráadásul talán még könnyebb dolgunk is van vele, mint a bemutatása idején. Az egyre elkeseredettebb nőjogi mozgalmak és a válaszul előtörő ellenáramlások, a kegyetlen abortusztörvények és/vagy nyomasztó diktátorok meredező gumibottal masírozó erőszakszervezetei ellen összekapaszkodó lányok, asszonyok korában nekünk például nem nagyon kell magyarázni, hogy a férfi-nő háború, ami a film keretét adja, nem a távoli jövő rémképe, hanem a mindennapok valósága – mélyen költői tálalásban. 

Másfelől pedig a Fekete Hold a választott témáján túl mindazzal is a monitor elé tudja bilincselni a nézőt, ami a kivételes szakmai tudás gyümölcsének mondható. Louis Malle már a castinggal a mélyrétegekbe jut: az alig 16 éves Cathryn Harrison a bimbózó – riadt és kíváncsi és elbűvölt és megrettent – szexualitás örök szimbólumaként lebeg a kamera előtt, abszolút megrázó, a nagy skandináv Bergman-színésznőket, Liv Ullmant, Bibi Anderssont idéző, itt-ott a maga romlatlan természetessége miatt talán túl is szárnyaló jelenléttel, ráadásul a kellemetlen érzés nélkül, amit mondjuk az ifjú Nastassja Kinski (vagy a közelebbi időkben Chloe Grace Moretz) esetében érezhetünk, amikor rá kell ébrednünk, hogy egy hipertehetséges, minden beállítást domináló gyereklányt elég nyilvánvalóan vágykeltővé dizájnoltak. De az antik szobrokat idéző Warhol-színész, Joe Dallesandro és a Bertolt Brecht köreiben nagyra nőtt Therese Giehse is egészen elsőrangú, ihletett választás: ők szavak nékül is képesek – a térben precízen mozgatva – eleven szimbólumokká alakulni a szemünk előtt. 

A Fekete Holdat ráadásul Sven Nykvist, az európai film egyik legnagyobb zsenije fényképezte, akinek képei bőségesen ellensúlyozzák a történetmesélés hiányát: olyan áthatóan ránk boruló őszi világot kapunk, amelyből szinte magunkba szippanthatjuk a bomló vegetáció édeskés szagát, a köd ízét, az elmúlás melankóliáját, ám érezzük egyúttal az élővilág (emberek, állatok, növények, varázslények) mindenen átdobogó, szépségesen erőszakos lüktetését is.

Lily hallja a virágok dalát, és hallja a saját teste hívásait is, látja a vért, amit férfi fakaszt nőn és nő fakaszt férfin, éppen csordogálni kezdő nőiségével életben tartja a régi világot görnyedt hátán tartó különös öregasszonyt, és miközben unikornisokkal társalog, szent rémülettel érti meg, hogy az emberi és az állatvilágot bizony jóval keskenyebb szakadék választja el, mint ahogy addig sejtette. Kábulata, szédülete, álma és rémálma a miénk is. Hisz valahol a lelkünk mélyén örökké a vonzó-taszító, nedvesen fortyogó biológiai világra tágra nyílt szemmel rácsodálkozó Lilyk maradunk. Vagy csak szeretnénk azok maradni? Louis Malle páratlanul kábító filmje sokat tehet azért, hogy megtaláljuk a fonalat, amit egykor felelőtlenül elejtettünk a magunk dús kertjében.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza