Egy, mind felett: Batman visszatér

Film

Egy, mind felett: Batman visszatér

Ugorjunk fejest a közepébe már a legelején, mint Jack Napier a marólúgba a vegyianyaggyárban: a Batman visszatér a legjobb élőszereplős Batman-adaptáció, Tim Burton igazi csúcsteljesítménye, a legerősebb amerikai képregényen alapuló mozgókép, egyúttal messze a legperverzebb is. Éjfekete latexből formált, síkosítóval fényesített, pult alól is pirulva kiadott gömbdísz az akciódús szenteste-környéki mozik golyózápor-pörkölte karácsonyfáján. Alulról, felülről vagy oldalról közelítve is az őrület maga.

Fogadjuk el egy pillanatra igazságként ezt a sok túlzó (ámbár komolyan gondolt) állítást, hogy egyből a Batman visszatér setéten lüktető szívéhez húzódzkodhassunk. Hiszen a legnagyobb karácsonyi jóindulattal is soknak, túlságosan soknak tűnhet ez így. És valóban: Tim Burton gátlástalan 1992-es filmorgiája (orgiafilmje?) olyan, akár az abszint: különös színe megbabonáz, édeskés íze magához csalogat, de már csekély mennyiségben is szédülést okoz. Közvetlenül utána fogyasztva pedig minden hasonló terméket sokkal, de sokkal gyengébbnek érzünk.

A remekművek ritkán hibátlanok, és a Batman visszatér semmiképp sem testesít meg szabályt erősítő kivételt. Sokadaszorra nézve különösen szembeötlő, hogy Burton és a forgatókönyvet újra és újra átíró alkotótársai (közülük a legfontosabb elem, Wesley Strick még creditet sem kapott) mennyire nem tudott mit kezdeni éppen a címszereplővel, aki többnyire passzívan ténfereg ide-oda, vagy legalábbis lohol a hóban az események után a filmidő döntő részében, olyannyira, hogy még a szerelmi szálban sem Bruce Wayne teszi meg a döntő lépést. Nem arról van szó, hogy sokkal egyszerűbb volna Burtonnek, ha nem lenne ott Batman-filmjében a Denevérember, hanem inkább arról, hogy jobb volna neki, ha nem kellene őt hősként prezentálnia. A film legsoványabb részei azok, amelyekben nem egyszeűen csak az egyik gumiruhás, rendesen bekábult dilinyósként, hanem héroszként tevékenykedő akciófiguraként kell(ene) látnunk Batmant – nem utolsósorban azért is, mert Burton akciószekvenciái enyhén szólva fapadosak.

De őszintén: ki tud odafigyelni ilyen részletekre, amikor egy nyikorgó hullámvasúton száguld egy hókristályos, kacsahajós, bőrruhás karnevál közepén? Hiszen itt már a főcím rövid jelentsora is töményebbet nyújt audio-vizuális élményben, mint a teljes Marvel-moziverzum. Burton ugyanis (és nevetséges, hogy ezt alá kell húzni, de az elmúlt 10 év képregényfilmjei alapján mégsem megkerülhető) a mozit mozinak fogta fel, ahol a színek, a hangok, a kameramozgás, a színészi játék, valamint az úgyszintén a markáns stilizáció eszményét követő díszlet- és jelmeztervezői munka eredménye együttesen teremt valamiféle sehol máshol nem megkapható minőséget. És becsületükre legyen mondva, rendesen tövig is nyomta itt mindenki a gázt: az elhagyatott, behavazott állatkert, a mérgező gázokkal kibélelt csatornavilág, az elképesztően ledér Michelle Pfeiffer tébolyító Macskanő-kosztümje (és persze Selina neonfényben lüktető, fülledt apartmanja), Danny DeVito zöldesfekete nyála és léghajónyi valaga, a terrorpingvinek vagy a degenerált cirkuszi trupp mind-mind az alkotó fantázia kivételesen ritka diadalát zengi, ahogy részegítő erővel zeng-bong Danny Elfman kísértethorrorból, karácsonyi csengettyűszóból és sikátori macskanyivákolásból kikevert zenéje is. A Batman visszatér világa nem előzmények nélkül való – ha Todd Browning szörnyszülötteit beengedjük egy Mario Bava-filmbe, majd egy hógömbben összerázzuk a kettőt, akkor alighanem eléggé hasonló összképet kapunk –, de végeredményben csakis önmagára, egyúttal önmaga legjobb változatára hasonlít.

A film egyébként a kínzó dugásvágyról szól. És nem valamiféle szubtextus szintjén, burkoltan, sikamlósan sejtetve, ó, dehogy. Pingvin és Macskanő találkozásakor például Cobblepot már annyira nem bír magával, hogy a következő, töményen ízléstelen, ám sajnos magyarra lefordíthatatlan szójátékot bevetve üdvözli a bőrbe feszített testű asszonyt: „Just the pussy I’ve been looking for!”. Amikor pedig Bruce Wayne végigsimítja Selina karját, és eljut a nő, hm, érdekesen fodrozódó sebéhez („sebéhez”), akkor a Karambolt készítő Cronenberg felsóhajt valahol a távolban, hogy lelki ikertestvérére talált. Igen, itt mindenki azt üldözi, és a legközelebb a beteljesüléshez, mit ad isten, bőrben, maszkban, ostorral, ütésekkel és karmolásokkal jut el. De csak a közeléig jutnak, és végeredményben ettől annyira szomorú ez a film: minden fontosabb szereplőt megnyomorított az élet, felnőttként pedig totális magányban pergetik a mindennapjaikat, a kiéletlen vágyaiktól félőrülten, és így persze könnyen manipulálhatóan. Pingvint még véletlenül sem az emberek közül kikerült barátai taszítják a végén a bánatos hullámsírba, hanem néhány halszagú madár: ennél lesújtóbb temetést nehéz volna választani a filmtörténetből, de Bruce-szal vagy Selinával sem szívesen cserélnénk a végén, Max Shreckről már nem is beszélve, aki ropogósra ég. Boldog karácsonyt.

Bármennyire nagyszerűnek találjuk is ezt a filmet, nincs mit csodálkozni azon, hogy a Warner megálljt parancsolt a Burton-féle esztétikának, és ebből a zűrzavaros éjszakai labirintusból a Schumacher-féle tiritarka, családi denevérmozin keresztül találta meg a kiutat. Már az is kész csoda, hogy a Batman visszatér elkészülhetett ebben a formában, amire nyilván kizárólag a 89-es Batman példátlan kereskedelmi sikere teremtett lehetőséget Burtonnek. Bárcsak minden hollywoodi rendező ekkora szenvedéllyel alakítana elszabadult hajóágyút, ha egy pillanatra nem figyelnek oda rá!

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza