Bálványdöntés #1: Szárnyas fejvadász

Film

Bálványdöntés #1: Szárnyas fejvadász

Kevés csüggesztőbb élmény vár a mozi szerelmeseire annál a pillanatnál, amikor rádöbbennek, hogy a filmekkel sokkal csúfabbul képes elbánni a könyörtelenül hömpölygő idő, mint mindazzal, amit a többi művészeti ág a világra vajúdik. Nincs kínosabb a tegnapi divatnál, tartja a népi bölcsesség, egy mozgókép pedig nemcsak kora beszédmódját, eszméit és téveszméit sodorja a nézői elé, hanem egyúttal a készítése idején menőnek számító zenéket, autókat, frizurákat és persze mozgóképtechnikai fogásokat is. Nagyon vigyáznak hát egy filmre a celluloid ősi istenei (vagy jó üzletet kötöttek az alkotók az ördöggel), ha ötven, de akár már tíz évvel a bemutató után sem bántja a nézők szemét valamilyen fájdalmasan elavult részlet. 

A Blade Runner nem ilyen időtálló alkotás. Ridley Scott 1982-es sci-fijének pozíciója bizonyos szempontból persze megingathatatlan: ekkora és ilyen széles, a mozin messze túl, képregényekig, videojátékokig, pop- és rockszámokig, sőt még az autógyártásig is elhullámzó hatást tényleg csupán maroknyi mozgókép volt képes kiváltani az elmúlt száz évben. 

Egyfelől azonban éppen ez csökkentette le a film szavatossági idejét. Az a vitathatatlanul markáns vizuális stílus, amelyet Ridley Scott (és a látványtervezésben szintén kulcsszerepet játszó Syd Mead) megálmodott, oly sok helyről köszönt már vissza, olyannyira a mindennapjaink részévé vált, hogy tökéletesen elvesztette szinte minden varázsát, erotikáját. Ugye, emlékszünk még, hogy 1999-ben, a bemutatója idején tátott szájjal néztük a Mátrixban, ahogy a bullet time-effekt révén megnyúlik az idő? Ma, 20 évvel később, túl ezer lopáson és paródián már ásítani sincs kedvünk tőle. A Blade Runner egykor oly érdekesnek tűnő jövővíziójának nyomában ugyanez a fásultság jár. 

Csakhogy a film látványvilágával, közegábrázolásával (a BR egyik lényegével) nem csupán az lehet a gondja a mai nézőnek, hogy már több ezer bőrt lehúztak róla. Hanem az is, hogy amit a jelenetek nagy többségében látunk, most már fájdalmasan művinek és szimplának tűnik. A neonfényes homályban esztétikusan elhelyezett lángnyelvek és ide-oda mozduló hulladék például bántóan mesterkélt. Egy párperces Prince-klipben vagy egy cipőreklámban persze még így sem alkotnának rossz hátteret ezek a díszletmunkások lassan száradó festékének csípős szagát árasztó utcák, csakhogy itt egy húsba vágó egzisztenciális dráma elevenen lüktető hátterét kéne látnunk és főleg éreznünk

Másfelől pedig ennek a világnak a filmidő végére egyszerűen nem maradnak titkai. Míg az Aranypolgártól az Alienen át (ha már Ridley Scottról beszélünk), mondjuk, Terrence Malick filmjeiig számos nagyon erőteljes vizuális stílust képviselő filmet tudunk mondani, amelynek képeiben a századik újranézés után is marad valamiféle rejtély, ami visszacsábít, a Blade Runner már az első egy órában megmutatja az ábrázolt világ összes elképzelhető (illetve az alkotók által elképzelt) oldalát, utána pedig már csak ismételget unásig – ugyanazt, ugyanabból a szögből, ugyanolyan fénytörésben. Ez sokkal súlyosabb hiba, mint azok a rövid, ám harsány ízlésficamok, amelyeket (a fehér unikornist vagy a bús szintetizátorhangokra az üvegen lassítva áteső replikáns tömény giccsét) a jelenleg kanonikusnak elfogadott The Final Cutból sem tüntettek el.

Az elevenség hiánya ugyanakkor nem csak a film képi világát jellemzi. Értjük, hogy Harrison Ford és Sean Young közös jeleneteinek nagy tétje van, de látni csak két igen korlátozott kifejezőképességű robotporszívót látunk egymásnak ütközni egy gótikus szupermarket bemutatótermében – és hát ki tudna bármiféle érzelmet táplálni két ilyen merev és száraz szerkezet iránt? Persze, Rachael és – ahogy a film nézői általában sejteni szokták – Deckard is valahol félúton jár egy organikus emberi lény és egy hidegen számító biotervezéssel létrehozott mesterséges entitás között, de ennek a kettősségnek a hiteles (és megrázó, mert hát ez volna a cél) ábrázolása bőven meghaladja a két színész képességeit – ami már csak azért is világos lehet, mert ott kavar mellettük Rutger Hauer, aki viszont meg tudja jeleníteni ezt a bizarr létállapotot. Kár, hogy a filmidő nagyobbik részét a jeleneteken kívül tölti.

A Blade Runner alaptémájával jól bánt az idő. Mostanság nagyon kedvez neki a kor: a mesterséges intelligencia, a génmanipuláció és a velük járó súlyos, újszerű etikai problémák már egy saroknyira sincsenek tőlünk. De ha csak Ridley Scott klasszikusként számon tartott filmje alapján akarnánk képet alkotni ezekről a témákról, akkor nehezen hessegethetnénk el magunktól a kényelmetlen érzést, hogy ez az egész valahogy mégsem különösebben érdekes dolog. Akkor viszont minek nézzük?

komment
Vissza