Mintha bevezették volna a kötelező ingyen kokaint a Capcom háza táján, hat éve száguldanak őrült sebességgel, csaknem félévente dobnak ki folytatásokat, remake-eket, gyűjteményeket klasszikus sorozataikhoz, mint a Monster Hunter, Resident Evil, Devil May Cry vagy a Mega Man, és ha ez nem lenne elég: szinte mindegyik kimagasló minőséggel érkezik. Még amit szarul csinálnak, valahogy az is jó, nem?
Úgy gondoltam, a Street Fighter sorozat ebben az új Capcom-érában minden bizonnyal szintén jó kezekben lehet. Nos. Mekkorát tév— áh, csak hülyülök, a Street Fighter 6 is rohadt jó. Pont. Nagy meglepetés. Nem is tudom, hol lehet ezt kezdeni. „Insert coin”?
Esetleg kezdhetem ott, hogy nagyjából belövöm, hol állok a verekedős játékok fogyasztói spektrumán – az öt percekre kikapcsolódó kanapékrumplik és a bajnokságokra is szteroidokat szedő, képkocka-pontossággal belédközlekedő szuperjapán óriásagyúak között: félúton se. Megéltem a fontosabb címeket, és több erőfeszítést raktam beléjük, mint a nagy átlag (Tekken, Soulcalibur, Virtua Fighter, Mortal Kombat), belekóstoltam az igazán sajátos rétegművekbe is (Under In-Birth Exe:Late, The Queen of Hearts ’98, Sonic Fighters), ehhez képest online győzelmeim nagyjából 10-20% körül mozognak, és boldogan lövöm be az opciókban az automata kombókat. Na de maga a Street Fighter? Furcsamód ezzel a sorozattal érintkeztem a legkevesebbet, néhány kör a klasszikusokkal, de teljesen átugrottam a III-IV-V éráját.
Szerencsére a Street Fighter 6 mintha több játék lenne egyszerre (elég sok szempontból), mindent megtesz, hogy olyanok is találjanak itt értéket, akiket alapvetően nem vonz a kompetitív verekedés. Először is, van egy teljesen kidolgozott, harmadik személyben játszható, nyílt terű pszeudo-szerepjáték, ami aztán komolyan veszi a címben jelzett utcai harcokat. Gyakorlatilag a Yakuza-játékok mintájára szaladgálunk egy város utcáin, hogy a sorozatból jól ismert figurák (mint Chun-Li) tanítványaként ilyen-olyan feladatokat hajtsunk végre és növeljük a kötelék-értéket.
A World Tour módban saját, megcsinált karakterünkkel szaladgálunk tehát, és apránként tanuljuk meg a különböző hősök mozdulatait, amivel tulajdonképpen szép lassan elsajátítjuk mindazt, amiért ténylegesen jöttünk. Ebben a módban szinteket lépünk és az utcán bárkit kihívhatunk, de véletlenszerűen is megtámadhatnak, de mindegy mit teszünk, fejlődünk (mind játékosként, mind karakterként).
Cserébe ezt az avatár-karaktert bevihetjük a Battle Hub nevezetű másik nagy játékmódba, ami egyfajta közösségi tér. Nem újdonság, láttam ezt már mondjuk a Jump Force-ban, de alapvetően egy árkádgépekkel megszórt kis arénában ismerkedhetünk más játékosokkal. A gépek egy részén magát a tényleges Street Fighter 6-ot játszhatjuk mások ellen, másutt pedig régi Capcom-játékokat (mint a Street Fighter II Turbo!). Az aréna közepén az avatárunkat vihetjük harcolni az aktuális szintjén, az aréna peremén pedig egyéb játékmódok nyílnak meg (a különféle mozdulatokra szakosodott Extreme Battle vagy a még nem aktív bajnokságok). Kaotikus egy mód, de bevonja az embert a különféle like-okkal, megvásárolható kiegészítőkkel, üzengetéssel, integetéssel, miegymás (mikrotranzakciók befigyelnek, de ízléssel).
Hogy mit is értek „tényleges Street Fighter 6” alatt, ehhez a Fighting Ground módot kell kiválasztani – ha az előző két mód rohadtul nem érdekel minket, és csak a CUCC kell, akkor ide kell belépni. Itt van az Arcade mód, az egyszerű online játék és a különböző karakterek mozdulataira szakosodott tréningszekció is, a vegytiszta „megyek, kiválasztom a karaktert, nyomom” az új hősökkel, az új grafikával, az új mechanikákkal.
Belemehetnénk a részletekbe, mit is takar mindez, de van itt egy sokkal alapvetőbb esztétikai konstans, ami mindent felülír, vagy legalábbis alárendeli az egész mechanikai-tartalmi aspektust. Ez pedig a tény, hogy ebben a játékban nem csak mindenki, hanem minden és mindenki töményen, szégyentelenül szexi, mint a bűn. Belépsz bárhová ebben a játékban, és csak csöpög a kölni, a festék, a lé, meg a kúrásközeli extázis.
Mármint, valaki abban a kokainfűtötte irodában órák tucatjait töltötte azzal, hogy ebben a játékban a lábujjak is izmosak és nedvesek legyenek, mozogjanak mindenféle formátumban, hogy a dagadó karizmok alól még elődagadjanak az erek, hogy ha valakinek a ruházata valahol szétnyílik, akkor a kamera azonnal belövi magát a megfelelő helyre, mint az ágyúgolyó. Minden szögből, dögös zenére, bumm, bemm, oké. Mint a régi kólareklámok, te jó ég.
Szóval már csak azért sem feszengek azon, hogy valamit nem csinálok jól, mert amikor éppen valaki letöri az állkapcsomat, kompenzálva vagyok a stíl meg a drip kegyei által, ámen. A Capcom olyan magabiztossággal parádéztatja sztárjait (akik tudják, hogy sztárok, és nem is viselkedhetnek másképpen), hogy az már a pofátlanság határát súrolja, és így full nem érdekli őket. Azt hiszem, így lehet beleszeretni bármibe is. Szóval, na. Street Fighter 6. Megjelent. Bevisznek mindenkit a horny jailbe. Megérte várni.