Belenézek a mostani kínálatba, hogy mit árulnak akciófilm címen: Vin Diesel kocsival hajt le a Hoover-gáton, miközben egy olyan CGI óriásrobbanás megy mögötte, ami a Playstation 3- Xbox 360 éra éveit idézi. Getthefuckoutahere. Húsz évvel ezelőtt ezt még talán úgy csinálták volna meg, hogy legyen valami minimális fizikai tapinthatósága, de manapság a kaszkadőrmunkát, a praktikus effekteket és a földhözragadt koszt lecserélte a pre-viz, a szerverfarmok és a digitális polír. Ezerszer lerágott panaszkodás, tőlem is, mástól is, ideje továbblépni és tovább kutatni, hogy vajon mi van még, mert Amerikán kívül is van élet. Nos, ha valódi öregsulis zúzdát akar az ember látni új öltönyben, akkor van esély megkapni: Finnországból, a Sisu képében.
A szó maga, nem egy név, hanem fogalom. A film prológusa is kihangsúlyozza, hogy kvázi lefordíthatatlan, leginkább a minden akadályt legyűrő, határtalan bátorság fogalma, a sztoikus, megtörhetetlen elhatározottság egy cél érdekében, amivel egy finn a hazája iráni büszkeségét kinyilváníthatja. Magyarul, aki „sisu”, az nagy valószínűséggel egy kőkemény badass, akivel jobb nem packázni. És hát ilyen finnekből nem kevés volt, főleg a második világháború idején, ahol először az oroszokat majd a náci Németország hadseregét aprították gerillastílusban. Főhősünk Aatami Korpi (Jorma Tommila) is egykor ilyen gerillaharcos volt, az egyik legjobb. Amivé akkor válsz, ha a háború elvesz tőled mindent, főleg a családot. ’44 végére viszont ő maga is hátat fordít a háborúnak: Törnek előre a szovjetek, a szövetségesek, a nácik hanyatt-homlok menekülnek (és persze perzselnek fel mindent maguk után), hadd gyilkolják csak egymást. Ő maga, Lapföld csöndes síkságján bányászik arany után, amiből talál is bőséggel.
A civilizációba való visszaútját azonban egy viharvert Wehrmacht egység keresztezi, akiknek könyörtelen, de maximálisan opportunista parancsnoka, Bruno Helldorf (Askel Hennie), rögtön ki is szúrja az öreg zsákmányát. Kapva is az alkalmon (ha már a háborút úgyis elveszítjük, nekem jusson valami) megpróbálja Korpi-tól elvenni az aranyat. A végeredmény: géppuskaropogás, csákánnyal átszúrt fejek és egyéb kegyetlen elhalálozások. Korpi csak az aranyat akarja és hogy senki se baszogassa, de a háború elől nincs megszökés, valamilyen úton-módon utolér, főleg akkor, ha gyilkolásban vagy a legjobb. És Aatami Korpi van annyira jó benne, hogy még akár John Rambo-nak is adhatna egy-két leckét.
Három fontos pillér az, ami a Sisu-t szórakoztató és szimpatikus kis filmmé teszi. Az első, hogy az író-rendező Jalmari Helander okosan és ízlésesen gyúrja össze benne a régi hatásokat, a mostani trendekkel. Az alapszituáció az egyszemélyes kommandófilmeket idézi, de vizualitásban már az olasz spagettiwestern felé kacsintgat: Végtelen prériről készült nagytotálok, naplementében lovagló hős, akasztásmotívum, a háborús pusztítás és halál árnyékában saját gesztenyéjüket kaparó figurák, cinikus világkép, extrém vérontás. Ez tulajdonképpen egy Sergio Corbucci film, csak északon, olaszos elegancia helyett, viking nyerseséggel és némi neo-grindhouse behatásokkal. Mert itt nem simán meghalnak az emberek, hanem darabokra robbannak, tankok mennek át rajtuk, torokmetszés, emberi golyópárnák, ahogy a tankönyvben meg van írva.
A második fontos alapozó, a vegytiszta tömörség és egyszerűség. Nem az ostoba fajtából, hanem a hatásosan egyszerű fajtából. Ami tudja mit vállal, mennyit és azt precízen, profin leszállítja. Másfél órás, üresjárat nélkül, de nem faltól-falig menő akció, hagyja, hogy belélegezzük a finn táj szépségét, a főhős magányát, a koszos-kimerült németek „picsába már ezzel, csak jussunk haza” mentalitását két csonkolás között. Látszik, hogy a költségvetés kábé egy mostani Marvel film büfépénzének felelhetett meg, ehhez képest Helander 30-40 emberrel, féltucat jól kiválogatott helyszínnel és egy rozsdásodó Tigris tankkal hatásosabb, izgalmasabb és stílusosabb szekvenciákat képes összehozni. Végül, de nem utolsósorban, a Sisu ugyan sok tekintetben egy posztmodern műfajkeverék, de teljesen mentes attól a kikacsintgató cinizmustól, ami már évek óta mérgezi az amerikai populáris film talaját. Nincs az a saját mivoltát szégyenlő önirónia, az akciók hangulatát megölő poénok, szubverzívnek szánt történeti csavarok. Nácik kontra nem nácik, akik közül tudjuk ki fog győzni. Helander ráadásul nem is beszélteti sokat a szereplőit (főleg a főszereplő Jorma Tommila-t, aki a néma, acélos tekintetű, őserő kiállással sokkal közelebb áll Eastwoodhoz és Charles Bronsonhoz), hagyja hogy a gyönyörűen fotózott táj, és a izmos setpiecek mondjanak el mindent. Egyedül az utolsó tíz percben csúcsnak el az arányok és nyújtózkodnak tovább a készítők, ameddig a takaró ért, de arányaiban még mindig győztesen jön. B film ez a javából, a jobb fajtából, kábé annyira mély, mint a pocsolya, de nincs lustán, trehányul elszabva, összecsapva. Ahogyan fasiszták ellen se lehet félmunkát végezni.