Az év titkos csodái – Farkas Balázs 2022-es listája

Ez az év nem volt könnyű, értelmetlen háború a szomszédban, vírus a szervezetben, meg ha nagyon kicentizem, így év végére azt is elmondhatom, hogy már a negyvenhez is közelebb kerültem, mint a harminchoz (jó, még beleférek a gördeszkás cuccaimba, oké?), és egyszer csak itt találom magam, a téli sötétségben, amikor Sight & Sound felmérések és éves toplisták zaja nyomja el az egyszerű művészetélvezet szerénységét – és hát valami elpattanhatott bennem, mert egy ponton meggyűlöltem az ilyen listákat. Nem tudom, mi lelt – talán a fent említett halandósági pánik, avagy mi értelme válogatni, igazán örülhetnél, hogy mindent megkapsz, vagy csak az kezd egyre inkább riasztani, hogy eleve népszerű műveket népszerűsítünk újra és újra (egy már eleve tisztán talált tárgy megtisztítása?), akárhogy is, írt a Feri, hogy csináljunk már toplistákat, még az is, aki húzza a száját (rám gondolt vajon?), így valamilyen formában ezzel nekem is szembe kell néznem. Igyekszem, igyekszem.

Ha hihetünk az Elden Ring központi tézisében, nem kell feltétlenül egyet rezegnünk a dicsőséggel és a nagysággal, azt is megtehetjük, hogy egy szál ágyékkötőben, őrült vigyorral porig égetjük az elvárásokat, és hát, na. Valami komisz lázadozás van most rajtam, mintha megint tizenéves lennék. Mindent fogyasztok, mindenből szeretnék hármat említeni, de ezúttal a kevésbé ismertekről beszélnék, titkos remekművekről, azokról, amik nem hivalkodtak, mégis nyomot hagytak bennem. Némelyiknél még az is csoda, hogy egyáltalán létrejöhetett. Így talán menni fog.

Már elkezdtem ezen a felén a dolgoknak, tehát maradjunk a játékoknál. Van egy idei, amit nem bírok kiverni a fejemből, az a címe, hogy How Fish is Made, ingyenes a Steamen, de aki ugrana utánanézni: ne. Jobb nem lelőni legjobb pillanatait. Röviden: egy húsz perc alatt lejátszható egzisztenciális meditáció, amely egy halfeldolgozó üzem mélyéről képes műremekké formálni a létezés abszurditásának égető kérdéseit. Ami a nagy konzoljátékokat illeti, az rémlik csak, hogy el-elszórakoztam egy csomó középszerű, vagy (a mesteri Elden Ring esetén) különösebb meglepetést nem okozó remek játékkal. A közepesek között becsülöm a Steelrising ambícióját – ezt a beszédes automatákkal megfűszerezett, franciaforradalmi vérben megforgatott Bloodborne-utánzatot ugyan megakasztja néhány nem túl olajozott fogaskerék, de az emlékezetesebb újdonságok közé sorolnám. És bár az eleve népszerű játékok közé tartozik, ha mégis ki kellene emelnem az év legjobb játékélményét, a Stray lenne, nem csak azért, ami (persze egy „macskás játéknál” hangyányit több), hanem azért is, ahogyan átéltem, de mint mondani szokás, ez már egyéni szoc. probléma.

Gondolom, innen átugorhatnék a filmek világára. Abban a pillanatban, hogy végignéztem, tudtam, hogy a Something in the Dirt lesz nálam az év filmje. Utólag szinte képtelenségnek is tűnik, hogy ez így van, annyi mindent csinál, aminek nem kellene tetszenie, de totális volt a szinergia, Justin Benson és Aaron Moorhead úgy írnak-rendeznek-játszanak weird fantasztikumot, hogy az hisztérikus. Imádtam minden percét. Aztán volt ez a kis gótikus film, amelyben Tilda Swinton mellett Tilda Swinton is felbukkant – nem mondom, hogy túlságosan tetszett Joanna Hogg filmje, a The Eternal Daughter, mi több, kifejezetten csalódtam benne a végére, mégis, újra és újra eszembe jut, jó érzéssel tölt el legalább a film létezésének ténye (hogy egyáltalán lehet ilyesmit csinálni), az atmoszféra, a jelenetrendezés, a színészi játék… mindez részben, darabokban megmaradt bennem, még ha cselekménye unalmas és triviális is. Ebben az évben fedeztem fel a The Blackwell Ghost című horror-áldokumentum-filmsorozatot, amelynek hatodik és hetedik része is idén jött ki – alacsony költségvetésű kísértettörténetes found footage-ből egyre kacifántosabb, személyes utazásba bomlik ki. Már csak azért is szeretem nézni, mert alkotója látszólag ebbe öli minden energiáját és pénzét, és láthatóan élvezi a dolgot.

Könyvek terén nem tudok túl sok dolgot felmutatni, nyilván a két legjobb magyar novelláskötetet (Moskát Anita: A hazugság tézisei és Veres Attila: A valóság helyreállítása) mások már untig emlegették, sok egyéb idei könyvre pedig nem sok kapacitásom volt. Mégis, itt egy: Böszörményi Márton regénye, az Infected Monstrum egy titokzatos technológiai jellegű pandémia után játszódik – lehet egy izgalmas horror-szomszédsági életmű előjele, érdemes rá figyelni. Innen továbbmehetünk arra, hogy a TBA Könyvek a csodával határos módon bemutatta Jon Padgett könyvét – A hasbeszélés titka ugyanis a weird horror nemzetközi színterén még kiemelkedő színvonala ellenére is rétegműnek számít – de ez talán mindegy is, nagyon jó cucc. Kazuo Umezz klasszikus mangasorozata, az Orochi ebben az évben jelent meg új kiadásban – egy titokzatos, természetfeletti képességekkel rendelkező lányt követ, aki különféle emberek életébe lép be manipulatív megfigyelőként.

Azt hiszem, ennyi, ezekre hívnám fel a figyelmet a 2022-es évből. Feltűnhet, hogy nagyjából minden itt említett műnek egy központi jellemzője a horror (igen, még a Stray esetén is), ugyanakkor a fősodorbeli horror-ízléstől kicsit távolabb léteznek – kísérletiek, talán nem mindig a szigorúan vett magas általános minőséget célozzák meg, de talán éppen emiatt mutathatnak új utakat. Azokra pedig – repülő DeLorean híján – szükség lesz az új esztendőben is. 

À votre santé!