Nem éppen sima úton érkezik ez a régóta spekulált és sokak által régóta áhított Harry Potter-játék, ugyanis mind a rajongóit, mind készítőit megtalálta az erkölcsi krízis, a nagy PR-rémálom: a franchise kútfője, atyaúristene, J. K. Rowling egy szép napon megszólalt a Twitteren. Aztán mintha kisebb-nagyobb félreértések követték volna egymást, magyarázkodások és interpretációk hálója alakult ki (óvatos ideológiai táncok, mártírkodás, szalmabábok – aki akar, igazán mélyre mehet ebben), lassan viszont félreérthetetlenül elkezdett kirajzolódni, hogy az író valamiért mindenáron bele akar állni a transznemű és interszex emberek jogaiért folytatott harcba. Valahol félközépen, aggodalmaskodás-ruhába csomagolt bigott ácsikkal, extrém aktivisták kiemelésével és szellemeskedő gender-esszencialisták lájkolgatásával – a közhangulatot nagyon könnyen elmozdító, milliónyi rajongó szeme láttára.
Úgy alakult, ahogy az várható volt, a rajongók egy része elfordult Rowlingtól, de még a fejlesztőcsapaton belül is – sokan az érkező Hogwarts Legacy bojkottja mellett érveltek, hátha sikerül ezzel bármit is elérni (egy kis megingást, egy kis introspekciót, egy kis tudatosságot). Mint kiderült: nagyrészt semmit, a játék sikere úthenger, meg se rezzen. Ahogy az lenni szokott, a csendes többség döntött, inkább nem foglalkoztak ezzel a szocmédiás mikrobotránnyal (sem az emberi jogi vonatkozással, ha már itt tartunk), a legalsó vonalon ott maradt a fogyasztás jogának abszolút kérdése: a Harry Potter-t attól még lehet szeretni, oké?
Amellett, hogy… oké, oké (hát ki vagyok én, hogy azt mondjam, nem oké), azért lássuk be, annyira nem egy hirtelen jött dolog ez. Rowling irodalmi alaphangja és sajátos szabályrendszerű varázslóvilága mindig is furcsán ellentmondásos volt. Le Guin egyike volt a legkorábbi kritikusainak, ő a regényeket derivatívnak és „erkölcsileg rosszindulatúnak” tartotta – hogy miért, az egyszerű (fiatalos) olvasattal nem feltétlenül látszik meg, ahhoz az ideológiai szálakat sikerült túl mélyre temetni a cukormázban.
És tényleg, ezeket a könyveket úgy szoktuk csak olvasni, ahogy az Azkaban dementorjai ítélnek: nem különösebben vizsgáljuk ki az események mélységét, elkönyveljük a felszínt igazságként, elvégre csak a jóllakás a lényeg – nem véletlen az sem, hogy a varázslóvilág intézményei nem igazán foglalkoznak rehabilitációval. Majdhogynem elégséges, ha mindenki elmondja az egyenlőségről és elfogadásról a kis példabeszédeit, akkor már világos, hogy ez a könyv az elfogadásról szól.
Pedig, még ha (a véletlennek és szimpla ignoranciának is betudható) ügyetlen kulturális-faji-vallási csapdákat le is takarjuk a könyvekben – Rowling pontosan úgy működik íróként, mint közéleti személyként. Mindenek előtt: bámulatos hatékonysággal relativizálja a hősök gyarlóságait. Olyan torz gonoszokat ír le, akik mellett nem nehéz viszonylag jónak lenni. Ugyanakkor feltárhatjuk, hogy ennek a jóságnak is vannak kicsinyesen rosszindulatú vonatkozásai. Ebben az iskolában minden csínyt és szabályszegést tulajdonképpen elnéznek a gyerekeknek (főleg, ha a tanár és a gyerekek is a megfelelő párt-, akarom mondani, házhoz tartoznak). A tömeggyilkos Voldemort vagy az elnyomásból élvezetet kovácsoló Umbridge mellett simán elnézzük gyerekhőseinknek, hogy egy főzet segítségével mások testét veszik fel, ahhoz teljes hozzáférést kapnak (mindez persze komédiának van eladva, egy kiskorú nemváltásának „hupsz”-jának lehetőségével), vagy csak simán láthatatlanul beleközlekednek mások magánszférájába, tulajdonába, privát emlékeibe – mindegy is, milyen emberi jogi atrocitást követnek el, mindaddig, amíg annyira azért mégsem rosszak, mint Voldemort. Az olvasónak is el van nézve, hogy a női ruhában megjelenő Perselus Pitonon kacarászik, tegyük nevetségessé a félelmeinket, sugallja a jóságos Lupin. Nincs tétje, ezek a dolgok csak a fejedben léteznek – a jelek szerint Rowling ezt tartja egészséges pszichológiának.
Miért vonz minket egy olyan tradicionalista és excepcionalista iskola, amelyben a diákokat személyiségjegyeik alapján szegregálják, ahol az egyén csínyeinek az árát a közösség fizeti meg, és ahol nem számolják fel azt a házat, amely történelmi léptékű, ideológiai értelemben fűtött tömeggyilkosokat termelt ki? Miért hinném el, hogy ez a történet a barátságról szól, nem pedig a hasonló érdekű, de azért kellően diverzre skiccelt gyerkőcök klikkesedésről?
Gyerekfejjel mindez persze tárgytalan, egy olyan közeget látunk csak, amely elismeri és megerősíti az egyéniségünket, amely végtelen lehetőséget kínál felfedezésre, tanulásra, ódon falak és tüneményes kertek között történő bóklászásra, mindezt Rowling izgalmas, műfordulatokkal teli whodunitok és nosztalgiazsírban megforgatott bentlakásos sztorik kényelmes takarójában tálalja – a magolás gyönyörűségével és a biztonságos bekuckózás kényelmével vonzza a szüleikre és az élet általános igazságtalanságára picit megorrolt gyermeklelkű olvasókat. Ha mondjuk az nem jó, hogy beiratkozunk egy csinosabb könyvtárba, akkor íme a digitális lehetőség erre, tízszer annyiért.
A Hogwarts Legacy tehát nem vákuumban született, de nem is csak egy könyves világ reprezentációja. Vizuális identitásában, hangzásban és mindenféle egyéb aspektusában is a Harry Potter-filmeket veszi alapul. Ezek a filmek igazítanak Rowling egy-egy ügyetlenül megválasztott jelenetekonstrukcióin, tónusválságán – a felnőtt színészek bohókásak, mosolyogtatóak, a gyerekek nagy szemekkel kíváncsiskodnak a gyönyörűen megvilágított, sejtelmes díszletek nagysága alatt – nem véletlenül ragadja meg ezt az alapot a mintegy száz évvel korábban játszódó játék sem. Képi világa a filmekhez simul, de azért igyekszik kikerekíteni magának valamiféle bővebb, részletgazdagabb, izgalmasabb… hogy is mondjam, tágasságot.
Az eddig leginkább közepes vagy egyenesen kisebb méretű tie-in játékokra szakosodott Avalanche Software (nem összekeverendő az Avalanche Studios-szal) tehát produkciós értékben, díszletnagyságban, tartalmi mennyiségben igazán kitesz magáért, művük első blikkre lazán odaállítható egy Uncharted vagy egy Assassin’s Creed mellé, a könyvekből-filmekből hozott világot gondosan reprodukálják, és talán éppen emiatt a gondosság miatt hozzák magukkal a morális fantomzónát is (apró, de a fentiek fényében érdekes mozzanat, hogy az iskolába érkezésünk után két rém kedves tanár is a megkérdezésünk nélkül átváltoztatja karakterünk teljes ruházatát).
Oké, oké, leszállok a lóról. Egy ötödévest hozunk Roxfortba, egy hosszabb tutorialnak is beillő vészterhes kitérő-kaland után. Egy kedvünkre testreszabható karakterről van szó, aki javarészt kívülállóként jelenik meg. Ez persze mindegy is, az iskolában majdnem minden karakter kedves, joviális vagy vicces(kedő), mindeközben pedig olyan mágiával játszadoznak, aminek nincsenek igazi korlátai. Egy eredendően instabil, vagyis félelmetes világ, amelynek ez a fajta pátyolgatós mosolygása szinte azonnal beindít bennem valamiféle menekülési ösztönt.
Így hát számomra jóval komfortosabbak itt azok a részek, amikor karakterünk egyedül mászkál (már-már kiszakad a nonszensz kontextusból), ez szerencsére viszonylag hamar lehetővé válik. Tulajdonképpen két részre választható a világ: a Dark Souls-szerűen önmagába csavarodó és apró lángok gyorsutazával központott masszív kastély (bárkinek a hálószobájába, fürdőszobájába bemehetünk), plusz a kastély körüli apróbb falvak (Roxmorts et al) és a Tiltott Rengeteg egy kisebbfajta Skyrim-szerű teret rendeznek be nekünk boltokkal, helybéliekkel, flórával-faunával és egyebekkel. Pusztán pályatervezői szemszögből ez egy jól eltalált arány, belátható, felfogható, de felfedezésre is hívó tér.
A felfedezést elősegíti és meg is akasztja a tény, hogy időnként különféle órákra kell bejárnunk, ahol az új varázslatok újabb tereket nyitnak meg, és lassan, körkörösen megismerjük-kiépítjük a baráti társaságunkat, illetve az iskola mögött kibontakozó (hát a francba is, persze, hogy rabszolgasággal foglalkozó) nagyobb cselekményt. Ennek még nóvumértéke is lehetne, ha mondjuk nem tudnék a Persona-sorozatról.
És igen, itt vetem közbe: a Hogwarts Legacy egy tövig csiszolt, de újdonság nélküli termék. Tulajdonképpen készen áll arra, hogy az elvárásaink térformájába igazgassa magát, minél kevesebb elmozdulással. Hát persze, hogy a pálcaárust Ollivandernek hívják. Hát persze, hogy a száz évvel későbbi tréfabolt ugyanúgy ott áll Roxmortsban. Minden nagyon is papírforma.
Mindez a mai AAA-elvárások szerint felemelkedik egy pszeudo-soulslike harccal központozott, több tucat órányi gyűjtögetősdibe – nem csak magunkat szerelhetjük fel azokkal a bölcsész-csinosságú akadémiapunk merch-ruházatokkal, de még a kis élő könyvecskénket is telematricázhatjuk mindenféle lore-cuccal, amit az iskola legutolsó lépcsőfordulóiból vakarunk össze. Meg persze minijátékok, röpködés, matematika-feladványok, hajjaj! Igazi dopamin-vurstli.
Hogy mi is itt a nagy „selling point”, hát, leginkább az a sajnálatos tény, hogy ebben a nagyköltségvetésű, többplatformos blockbuster szegmensben nem igazán hemzsegnek a nyugati típusú, realisztikus kinézetű fantasy szerepjátékok, és a Hogwarts Legacy nagyon hatékonyan találja el ennek az igénynek az ütemeit (vagyis hát John Williamstől örökölt zenei témáit). Még csak a mocskos, huszadik századi muglivilág oda nem illő hülyeségei sem rondítanak be a képbe: nagy és antik és varázslatos, mi kell még?
Nem véletlen, hogy viszik, mint a mérgezett cukrot, a méreg elvégre kitisztul, a cukorkábulat meg nem mindennap jut, pedig járna, járna nekünk, nem igaz? Ami engem illet, legfeljebb egy viszketegség gyors megvakarását látom benne, sem innovációban, sem tartalmában, sem formátumában nem mutat semmi olyat, amit ne láttunk volna korábban, hozott témájában nem elég szubverzív, látványában és teljesítményében inkább átlagközeli – hogy megéri-e a fentiek tükrében azonnal odatódulni elé, rábízom másokra, de ha mégis javasolnom kell valamit, legyen már olyan, amivel nem lövünk mellé: Academy of Raya Lucaria.