Mindenkinek megvannak a kedvenc mondásai, amikről tudja, hogy bizonyos szinten elcsépeltnek vagy klisésnek hangzanak, mégis igazak. Számomra az egyik ilyen, hogy a sci-fi, minden technikai látványossága vagy elrugaszkodott ötlete ellenére alapvetően az emberről szól, az emberi természetről, ami még a legdisztópikusabb helyzetekben is megváltozhatatlan. Ugyanazok lesznek a nagyságot vagy a túlélést biztosító erényeink, mint a bukást és pusztulást okozói hibáink.
Örömteli változás számomra, hogy maga a műfaj is (lépésenként) kezd eltávolodni az üres, akcióorientált puffogtatásoktól és inkább a provokatív témák, ötletek feltérképezése felé visszatérni. Elég, ha csak Alex Garland felfutó munkásságára gondolni, olyan független, de remek mozikra, mint az Időhurok vagy a Coherence, de még időnként a hollywoodi mainstreambe be tud szivárogni egy kis batorság (Interstellar, Ad Astra). Ebbe a sormintába tökéletesen bele is illik Gavin Rothery egészestés debütálása az Archive is. Méretei kicsik, és jól kihasználtak, ötletei viszont már nagyobbak és merészebbek.
Első látásra Rothery filmje sok hasonlóságot mutat a közelmúlt legemlékezetesebb sci-fijeivel: egy nagyobb, de teljességgel elszigetelt helyszínen játszódó cselekmény, lassú, ráérős tempó, amiben nem az akciódús események tobzódása, hanem az alapszituáció morális és filozófiai körbejárása dominál. Ha a Hold vagy az Ex Machina jutott eszedbe, jó helyen kapizsgálsz, maga Rothery se tagadja meg a hatásokat. Nem is tudná, hiszen előbbin dolgozott is látványtervezőként. A letisztult, áramvonalas, mégis végtelenül elidegenítő látványvilág, az óriáslabort körbevevő rideg téli táj, mind arra szolgál, hogy maximalizálja a főhős, George magányát.
George egy jövőbeli szupervállalat titkos kutatóállomásán végzi munkáját, a mesterséges intelligencia új szintre hozását, ami törvényszerűen egyre emberibb lesz. Motivációi nem karrier orientáltak, hanem mélyen személyesek: pár éve elhunyt feleségét akarja több technológia kombinációjával visszakapni (ugyanis a jövőben a halottak tudatát bizonyos ideg el lehet tárolni szuperszámítógépeken). George megszállottan hajszolja a tökéletes rekreációt, miközben a különböző fázisokat jelképező robotok is kezdenek önálló tudatra lépni. Ő se tanulta meg a leckét, miszerint sosincs jó vége annak, ha az ember Istent játszik.
A mesterséges intelligencia és a technológiai fejlődés mögött rejlő emberi gyarlóság és fájdalom, a trauma elégedésének lehetetlensége, ami önzés és a természet megbontása felé hajszolja a főhőst. Ez a személyesség az, ami teljesen áthatja az Archive minden képkockáját, ahogyan egykor Tarkovszkij Solarisát is. A hosszú dialógusok, a lassú megfontolt tempó és a kézzel fogható mégis földöntúli atmoszféra a fő meghajtói (amihez kiválóan illeszkednek a havas-hegyvidékes külső helyszínek). Vizuálisan makulátlan, remekül fényképezett, Steven Price zenéje pedig erre még rá is tesz egy lapáttal.
Ugyancsak ügyes húzás Rothery-től, hogy úgy képes egy nagyon reális jövőképet felvázolni, hogy nagyrészt csak utal a társadalmi-szociális berendezkedésre. Ellenben a befejezés, a végpont amire kifuttatja a történetet már nem igazán. Nehéz spoilerek nélkül körülírni, hogy miért, de az Archive utolsó percei nagyon csúnyán belerondítanak az addig szép nyugodtan felépített koncepciókba, egy olcsó és kifejezetten ostoba csavar kedvéért. Ami nemhogy nem hatásos, de azt az érzetet kelti, mintha az alkotók nem is akartak volna komolyan foglalkozni az emberi és gépi lélek lehetséges összekapcsolódásának kérdésével, és a célszalag előtt inkább gyáván elfutnak a másik irányba. Kár érte, mert pont az a pár lépés hiányzott volna ahhoz, hogy belépjen a fenti sci-fi remekművek Pantheonjába.