Magyarok a nagyvilágban #2: Az elcserélt gyermek

Tovább folytatódik cikksorozatunk, ami a legjelentősebb külföldön dolgozó magyar filmesek munkásságát dolgozza föl, elsősorban műfaji szempontok alapján. Márpedig nem sokan vannak, akiknek életműve olyan szerteágazó, gazdag és hosszú életű, mint Peter Medak alias Medák Pétéré. A nagyvásznon és a televízióban egyaránt bőséggel dolgozó Medák ugyanis még 80 év fölött is aktív, és szinte minden műfajban ott hagyta kéznyomát a sci-fitől kezdve, a gengszterfilmen át egészen a horrorig. Igazi örökmozgó és vérprofi rendező, akire bármit rá lehet bízni.

Ahogy Takács Tibornál, úgy Medáknál is az 1956-os forradalom a kiinduló pont, 18 éves kamaszként távozott egyenesen Angliába. Ahogy pár évtizeddel korábban egy bizonyos Sir Alexander Korda-nak, úgy a fiatal Medáknak is menedéket nyújtott a ködös szigetország filmipara. 22 évesen már másodasszisztensként és second unit rendezőként dolgozott, 28 évesen megrendezte élete első tévéepizódját. Három évvel később, 1968-ban pedig első játékfilmjét a Negatives című krimi-drámát. Az elkövetkezendő évtizedben kritikailag elismert fekete vígjátéktól kezdve, az Alfa holdbázis epizódjáig Medák sok műfajba belekóstolt, karrierének egyik legjelentősebb alkotása, az 1980-as Az elcserélt gyermek viszont csak ezután következett.

Medák eredetileg csak azért utazott Kanadába a forgatás helyszínére, hogy a díszletek minőségét ellenőrizze, de miután Donald Cammell és Tony Richardson is felálltak a rendezői székből, ő kapta meg a lehetőséget Russell Hunter történetének feldogozására. Nem tudom, hogy a projectet executive producerként felügyelő, bizonyos Andrew G. Vajna mennyit tett hozzá, hogy honfitársa kapja meg a direktori széket, de végeredményben mindenki nyert. Az elcserélt gyermek különösebb gondok nélkül leforgott, a kritikusok elismertek, a nézők se utálták, és az azóta eltelt évtizedek is kegyesek voltak hozzá. A hozzáértő körökben az egyik legjobb és legalulértékeltebb horrorfilmként van számontartva.    

A legendás George C. Scott alakítja John Russell-t, az elismert zeneszerzőt, aki a film legelső jelenetében egy borzalmas baleset által elveszíti feleségét és kislányát. A tragédia után pár hónappal Seattle-be költözik, egy ódon és elhagyatott kúriába, ami már 12 éve üresen áll. Viszont John nem sokáig tud a magányba és a zeneszerzésbe eltemetkezni, mert elkezdenek szaporodni a nehezen magyarázható események. Hangosan dübörgő csövek itt, egy-két kitört ablak és kinyíló ajtó amott, hátborzongató padlástér a tetőn és egy riasztó vízió egy vízbe fulladt fiúról a fürdőszobában. 

A legtöbben már ennek a felétől is átcuccolnának az ország másik felébe, de John inkább megpróbálja megtalálni a rációt ezekben a jelekben. Jön is a meglepetés: A ház nem elűzni akarja, hanem kommunikálni vele, átadni egy üzenetet. John és segítőtársa Claire Norman (Trish Van Devere) nyomozásba is kezdenek a ház történelme és egykori lakói után, aminek során egy évszázada lappangó sötét titkok nyomaira akadnak, aminek a helyi szenátorhoz is köze lehet. Egy biztos, a túlvilág szellemei igazságot követelnek, az erejükkel dacolni nem érdemes. 

Az elcserélt gyermek a modernizált milliót leszámítva, hangulatban és stílusban abszolút illeszkedik a gótikus kísértettörténetek mederébe, amit olyan korábbi klasszikusok fémjeleztek, mint A ház hideg szíve vagy Az ártatlanok. Medák rendezése tömény elegancia, amin egyszerre érezhető az angol iskola és a régi mesterek hatása. Visszafogottság, a képek erejére való hagyatkozás, a néző lassú beszippantása és bőre alá való kúszás az olcsó sokktaktikák helyett. Már Russell megérkezése is megér egy misét, ahogy a kifacsart felső beállításokból már azt érzi az ember, mintha valami vagy valaki megfigyelné a férfit. A játékidő előrehaladtával a ház maga kap egyre több karaktert és jelentéstöbbletet. Nemcsak a sötét titkok és bosszúszomjas szellemek tanyája, hanem egyben Russell lelki börtöne is, megtestesülése az őt emésztő lelki fájdalomnak, a „survivor’s guilt”-nek. 

A már ismert szellemházas elemek mellett viszont még a hetvenes évek egzisztencialista szorongása és depressziója is alaposan benne van Az elveszett gyermek fojtogató atmoszférájában. A traumatikus emlékeket újra-újra feltépő flashbackek vagy az elveszett gyermeki ártatlanságot jelképező piros labda, egyértelműen a Ne nézz vissza hatását tükrözik. Utóbbitól hiába is próbál Russell fizikailag megszabadulni, a házba visszatérve, hangosan koppan lefelé a lépcsőn. A veszteséget nem tudod kitépni, elhajítani. Visszatér és meg kell tanulnod vele együtt élni.

De mindeközben Medák szép, komótos tempóban viszi előre kísértettörténetét. Fordulatait tán előre láthatja a tapasztalt néző, de ennek ellenére is nézeti magát a film, lehengerlően megkomponált, sokszor szinte barokkos képei (John Coquillon, Sam Pechkinpah kései munkásságának operatőre nagyon kitett itt magáért) odaszegezik az embert. A zene hátborzongató, Geroge C. Scott pedig fantasztikus a főszerepben. Fanyar humora és karizmája lefegyverző, de megfáradt szemeiben és mozgásában végig ott rejlik az a lelki kín, amivel belülről égeti.

Medák filmje 1980 márciusában jött ki. Anyagilag szolid, csöndes sikernek számított, aztán két hónap múlva jött a Péntek 13, ami egyenesen kasszát robbantott és kijelölte a horrorfilm új irányát. Csöndes suspense és háromdimenziós karakterekkel teli történet helyett, lemészárolt tinik, véres halálok, a korai splatter és az exploitation beszivárgása a kommerszbe. Nem nagyon tudok másként tekinteni Az elcserélt gyermek-re, mint egy korszak hátborzongató és gyönyörű hattyúdalára. Szerencsére Medák Péter karrierre tovább folytatódott, bár az évtized nagy részét inkább a tévében töltötte és csak a 90-es évekbeli bűnfilmjeivel tért vissza a nagyvászonra. Ott is van egy-két alkotása, ami megérdemli a hosszabb megemlékezést ebben a rovatban, a jövőben talán sor is kerül rájuk.