Mikor is volt ez? Talán tizennyolc-húsz éves koromban? Mentem rokonokhoz látogatóba, láttam, hogy a srácok ezt nézik. A Narutót. Néztem, és arra gondoltam, hát ilyen szarok mennek mostanában a tévében az olyan mesterművek helyett, mint a Dragon Ball? Gondoltam, de nem mondtam ki, mert azzal a lendülettel az is leesett, hogy fuh, basszus, valaki meg pont ilyesmit gondolhatott, amikor látta, hogy én meg olyan szart nézek, mint a Dragon Ball.
Ah, az élet körforgása.
De Japánban? Ezek mind egyszerre mennek, örökkön-örökké. Ott a Naruto nem egy Dragon Ball utáni-helyetti híg pótlék, hanem ugyanannak a családnak a tagja: a Súken Sónen Jump kollektíva része. Ezért is fordulatott elő, hogy a két sorozat szereplői vígan szaladgáltak ezer másik mellett a Jump Force-ban, és ezen a szálon nyertem én is valamiféle ezoterikus ismereteket a Naruto világáról. Nem sokat, hogy őszinte legyek. Még mindig itt vagyok, és úgy tekintek rá, mint valamire, amit nálam fiatalabb srácok néznek, még ha azok a srácok már rég felnőttek maguk is.
Pedig lett volna lehetőségem bekapcsolódni, volt itt már legalább féltucatnyi játék ebben a sorozatban, ezek pedig gyakran nevetségesen olcsón mennek – most is gyorsan átpillantottam a PlayStation boltjába, ötezer forintért kapunk hármat is az Ultimate Ninja Storm-ból. A Connections, ha jól számolom, a hatodik rész az Ultimate Ninja Storm szériában, és a harmadik a Borutóval közös részekben, ezeknek metszete is van, meg minden.
Szóval, kissé tanácstalanul állok, amikor figyelem a történelmi-mitikus eseményeket, amelyekkel felvezetődik a Connections, előttem ismeretlen szereplők tesznek mély kinyilatkoztatásokat, Naruto, Boruto és Sasuke csapnak össze (olykor egymással, olykor másokkal), és hiába igyekszem, nem áll össze, mi van. Itt van tehát a konklúzióm erről: egyszeri játékosnak eszébe ne jusson itt kezdeni.
Gondolom, nincs itt nagy meglepetés. Ahogy a játékmenetbe, menükbe, általános struktúrába beleállok, teljesen érthetővé válik minden. Ez itt pontosan olyan, mint az összes többi Bandai Namco-féle tie-in. Láttuk ezt a formulát ezerszer: a Dragon Ball, a One Piece, a Fairy Tail is kapott már majdnem pontosan ilyen rajongói igényekre szabott szabványmellékletet, ami a következőképpen néz ki: cel-shaded 3D-s világban csevegünk, tengünk-lengünk, illetve harcolunk – majdnem úgy, mint egy standard verekedős játékban, csak térben is lehet mozogni.
Valamire tehát mégiscsak jó a Jump Force-ban megszerzett tapasztalatom, legalább az kézreáll, ahogyan itt manőverezni kell nagy tereken és különböző képességeket megfelelő időben ellőni – van is mivel kísérletezgetni, mert bár egyiknek a neve sem mond semmit, mégiscsak itt van 130 karakter, akiknek egyedi mozdulataival el lehet lenni napestig. Nem is számoltam ide a sztorimódot, ami sajnálatos módon túl exkluzív ahhoz, hogy élményt szedjek ki belőle, de legalább rövid, négy-öt óra alatt leszaladható.
Mit illik ilyenkor mondani? Azt hiszem, még így kívülállóként is arra tudok gondolni, hogy ami itt a szemem elé tárul, egy futószalagon gyártott, középkategóriás termék – ennek értelemszerűen előnye, hogy már annyit iterálták a formulát, hogy oké, működik, illetve az is előnye, hogy van egy elégséges méretű célközönség, aki automatikusan elfogadja ezt a csomagot úgy, ahogy van. Vagy nézzem úgy, hogy megvegye-e a szülő a Naruto-pulcsis kisgyermekének konkrétan ezt itt? Hát, ahogy mondtam, ott a jobb üzlet, az olcsón kapható trilógia, ha még nem volt meg. Nem több-jobb ez sem.A Connections nekem inkább úgy tűnik, mint egy sokadik töltelék, két átkötés közötti átkötés, így csak azoknak tudom ajánlani, akik már a teljes eddigi sorozat (és manga és anime) egyre növekvő halmain várják az újabb jutifalatot – a többiek pedig (beleértve a Naruto széria alkalmi ismerőit) egy semmitmondó, még csak nem is kimondottan szép anime-fightert kapnak, ráadásul egy olyan évben, amikor jobbnál jobb cuccok érkeznek szinte hetente. Vállvonás, jöhet más.