Michael Crichton 1990-es regénye egy Bahía Anasco nevű faluban kezdődik, ahová üzemi balesetet ért pácienst hoznak, Carter doki fogadja (Roberta Carter, na), a következő fejezetben egy Mike Bowman nevű dallasi ingatlanfejlesztési vállalkozó hallja a lánya sikolyait, ötven oldal környékén már jártunk a Clínica Santa Maria laboratóriumában, a Columbiai Egyetem Orvostudományi Központjának trópusi betegségekkel foglalkozó osztályán, és csak a második nagy részben találkozunk végül egy „negyven év körüli, hordómellű, szakállas” paleontológussal, Alan Granttel.
Nyilván a Jurassic Parkról beszélek, és nyilván arról, hogy mennyire elképesztően újszerű élményt kaphatnánk, ha egy nap megszületne egy igazi, Crichton-hű minisorozat, röhejesen gonosz Hammonddal, kopaszodó Ian Malcolmmal és a mindenkit megmentő ügyvéddel, Gennaróval. Radikálisan más lenne, mint Steven Spielberg 1993-as klasszikusa, és mégis, a gondolat valószínűleg jeges rémülettel tölti el az egyszeri filmrajongót. Hogy is képzelhetnénk el egy új Jurassic Parkot amikor az a film, az a film…
De tényleg, mi van vele? Csak egy film. Hangos kisebbség csupán, akit érzékenyen érintett a True Grit Coen-féle adaptációja, ami a regény hangnemét, cselekményét, szellemiségét is precízebben lekövette, nem csak egy hiúsági projekt volt John Wayne-nek. Aztán ott az érem másik oldala, Tim Burton centiről centire másolta Dahl klasszikusát, a Charlie és a csokoládégyár című könyvet, de nem ez szökik a szemünkbe egyből, hanem a rideg, személytelen díszletek és az, hogy a futurisztikus, meghibásodott próbababára emlékeztető Depp kanyarban sincs Wilder szerethetően kiszámíthatatlan alakításához képest. Aztán ott a Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura, ami jó film is, követi is az alapanyagot, akciósabbá teszi a sztorit, úgy-nagyjából Tolkient kelti életre, de azért szóvá lehet tenni, hány fejezetnyi anyag maradt ki.
Szóval van itt mindenféle dolog, egész spektruma az adaptációknak. A Dűne első és második adaptációja (a Lynch-féle és a minisorozat) is nehezen bírták a gyűrődést, Frank Herbert regénye hosszú és komplex, ráadásul önmagában nem teljes, hiszen a folytatásai felülírják és más megvilágításba helyezik eseményeit. Villeneuve már igyekszik ezt az aspektust is belerángatni saját víziójába, ha esetleg a második rész végén is felcsapott cliffhanger előtti jelek nem lettek volna világosak – messzebbre szeretne nyúlni, mint amíg a takarója elér (vagy hogy is mondják). Így esett az, hogy az új Dűne második részének se füle, se farka.
Persze, nem azt mondom ezzel, hogy ez baj, sem azt, hogy emiatt rossz élmény volna. De nem véletlenül vezettem fel az adaptációs spektrummal ezt a kis mondókát – leginkább csak tűnődöm, kinek is szól ez a film elsősorban. A könyv olvasói feszült figyelemmel várják az ismert jeleneteket, és meg is kapják őket, immár harmadszor, lássuk be, szóval nincs ott nagy meglepetés. A könyv nem-olvasói talán zavartan fészkelődnek, hogy most kinek is kell szurkolni, mert Villeneuve annyira túlkompenzálja a következő könyvet figyelmen kívül hagyó adaptációk naivitását valami abszurd méretű gonosz aurával Paul körül, hogy a fremenek befogadása máris rettenetesen gyorsnak és hiteltelennek tűnik.
Gyorsan azonosítható a legfőbb gond: megint az van, hogy itt egy túl hosszú film, ami nem elég hosszú. Nagyjából ebben a terjedelemben az volna a feladat, hogy egy dologra fókuszáljunk, de ez ugye lehetetlen. Azt sajnálom, hogy a könyv(ek) legfontosabb aspektusa, a szükség kérdésköre nincs is körbejárva, csak szaladgálunk északról délre, délről északra. Pault nem látjuk egyre alázatosabbnak (már ami a sivatagot illeti), így nem a szemünk előtt lép át a fremenné válás küszöbén, inkább csak parádés képességeivel és nagy kijelentéseivel tolakodik át mindenkin.
Azt hiszem, Jessica is gonoszabbra sikeredett az illendőnél, pedig ezt még a későbbi könyvek sem indokolják. Persze, számító és tudja, mit akar, meg ilyesmi – itt Villeneuve majdhogynem démonivá teszi. Ami pedig Aliát illeti, meg-megjelenik, őt viszont paradox módon a film már nem tudja démonként megmutatni (ahogy a fremenek látják), mivel ebben a részben meg sem születik. (Marveles újságíró-zihálás: nem fogod elhinni, ki játssza a flashforward vízióban.) Mi marad hát? A Harkonnenek már-már avantgárd imázsa és a Corrino-ház sem ilyen, sem olyan jelenléte azért színezi a dolgokat, de például Fenrig és Feyd túl kései hozzáadása időhúzásnak és sehová nem tartó mellékszálnak érződik ezen a ponton. Azon egyébként meglepődtem, hogy Pugh Irulanja egész érdekes karaktert sejtet, de Walkent például látványosan nem érdekli ez az egész – de pont ettől szórakoztató a játéka.
Végtére is, látjátok, tök jól elvagyok ezzel, ahogy nézegetem, ízlelgetem, mint egy sokadjára hallott kocsmasztorit, ezt is meghallgatom harmadszor is, negyedszer is, ha jó a mesélő. Villeneuve… nem valami jó mesélő, de van egyénisége, stílusa, fellépése, egy kicsit elszédít a képeivel és hangos tágasságával, főleg ez az IMAX cucc ugye, erre való. Itt-ott mintha Giger örökségét is átemelgetné, vannak itt végre kicsit egzotikusabb villanásai ennek az egyébként még mindig túl brutalista cinevilágnak, szóval oké, elvagyok, semmi gond.
Csak igazából pont a töltelékelemei jobbak, nem pedig a központi utazás, mert vagy elsieti a dolgokat, vagy mismásol a folytatások árnyékában. Nem éreztem már a bárót különösebben érdekes jelenlétnek, nem észleltem Paul és Chani között a szenvedélyt, nem érződött ki a víz és a fűszer iránti szükség mindent felülíró, mindenbe beleivódó ereje. Fantasztikusan jó jelenléte legfeljebb mellékszereplőknek és járgányoknak volt, az űrhajók magasztosabbak voltak Shai-Huludnál. Szóval jó film, jó adaptáció, de a hangsúlyok is jó helyen vannak? Hm-hm.
Még az elején az volt a nagy retorikai kérdés, hogy kinek szól. Nyilván a csonka első rész rajongóinak, akik most feszülhetnek, hogy lesz-e harmadik, de az annyira egyértelmű már. Szólhat egy kicsit a könyv rajongóinak, őket legfeljebb majd nem éri túl nagy meglepetés, és talán a popcorn is finom lesz. De ha vannak itt a soraink között olyanok, akik visítva gyűlölik Lynch filmjét és a minisorozatot, huh, ti vagytok a célközönség. Villeneuve értetek halt itt kereszthalált a nagyvásznon. Mindent beleadott, de tényleg. Bámulatos dolgok ezek.
Szóval… ki akarja megcsinálni a Jurassic Parkot végre?