A 21. század eddigi öt legjobb horrorfilmje

Topz

A 21. század eddigi öt legjobb horrorfilmje

Ez a lista eredetileg Top 10-nek indult, aztán úgy döntöttem, koncentráljunk a lényegre, amennyire csak lehet. Tízes listáknál már elkalandozik a figyelem, és mindenki azt várja, melyik film / könyv / videojáték / goblein lesz az első. Ha maradunk ötnél, csak a krémek krémjét nyaljuk.

A filmek angol forgalmazási címük ábécé-sorrendjében vannak listába foglalva. Nincs köztük legjobb, mert a maga módján mind csúcs.

Antichrist (Antikrisztus, 2009, rendezte Lars Von Trier)

Mint majdnem minden Lars Von Trier film, tartalmilag az Antikrisztus is félig blöff, félig meg Von Trier mély, mély neurózisának feldolgozására irányuló terápia. A férfi-nő kapcsolat boncolása egy, a pokol számos bugyrán keresztülzavart perverz, szadista és döbbenetes vizualitással rendelkező passiójáték által, amelyben a vallásos szimbolika, a depresszió és a gyász mind az apokalipszis sormintái. A főszereplő emberpár, akit Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg alakít, a feldolgozhatatlan elől a saját kispolgári Paradicsomukban keresnek menedéket, de hazatérni nem lehet. Akit egyszer megtagadtak, annak nincs visszaút.

Descent (A barlang. Nagy-Britannia, 2006, rendezte Neil Marshall)

Neil Marshall tökéletesen megrendezett, az abszolút alapfélelmekre építő filmje joggal lett hatalmas siker, és rúgta Marshall karrierjét ötödik sebességbe. A történet alapvetése még csak nem is túlságosan eredeti, ám ahogy Marshall azt filmre viszi, az egészen mesteri. A film első félórája ügyes expozícióval telik: az amatőr-barlangász lánycsapat összes tagját megismerjük, és még a legkellemetlenebb személyiséggel rendelkezőket is megkedveljük közülük – csak azért, hogy amikor lent, az ősi sötétben harminc centis kurva barlangjáratokban kell majd az életükért megküzdeniük, ne csak a klausztrofóbiával megvert nézőket verje ki a szarszeplő. Aztán amikor a film kb. felénél jön egy fordulat a XI. század legjobb jumpscare-ének kíséretében, onnantól szó szerinti pokoljárásba megy át az egész.

Inside (A betolakodó. Franciaország, 2007, rendezte Alexandre Bustillo és Julien Maury)

Az un. francia extrém filmes vonulat messze legjobb darabja, a legendás Mad Movies című fantasztikusfilmes lap szerkesztőinek első rendezése. A modern horror állandó témája az un. home invasion, a kaotikus lét utolsó mentsvárát, a házadat/lakásodat megrohamozó őrület megérkezése az életedbe. Lehet ezt a témát irritáló nagyképűséggel is tárgyalni, ahogy pl. Haneke tette a Funny Games-szel, meg úgy is, ahogy az Inside készítői: jéghideg, Carpentert idéző precizitással, képi világgal és hangkulisszával, elérve, amire csak a legjobb horrorfilmek képesek. Abban a pillanatban, mikor rájössz, hogy azt akarják elrabolni tőled, ami még az életednél is fontosabb, a világ megszűnik létezni, és te, mint egyén megszűnsz létezni. Onnantól csak egy valami számít, nekik is meg neked is: hogy mindig van beljebb.

Mulholland Drive (USA, 2001, rendezte David Lynch)

David Lynchnél főleg a korai filmjeiben vezérmotívum a világra való rácsodálkozás. Nem meglepő: Lynch személyiségének alapvetése a csintalan ártatlanság, és ennek elvesztése, összes álmunk eltiprásának kozmoszfekete lehetősége adja a Mulholland Drive témáját. A végletes-végleges egzisztenciális borzalmat csak a horror formai megoldásai tudják elégséges erővel közvetíteni. A Mulholland Drive horrorfilmnek érződik, egész egyszerűen azért, mert kívül-belül az: a vágyak elporladásának, a remény meghalásának, és végül a személyiség megszűnésének végtelen szomorúságba csomagolt kék doboza. 

The Wailing (Dél-Korea, 2016, rendezte Na Hong Jin)

A dél-koreai Na Hong Jin ott van a világ jelenlegi legjobb 10 rendezője között, és hirtelen nem is tudnék másvalaki olyat mondani, aki képes lett volna a The Wailing-hez hasonló epikus horrorfilmet összehozni. Ami elsőre talán furcsa benne, a könnyed hangulat és a viccelődés, az ad később a végzet kilátástalansága elől menekülni képtelen szereplőkkel teletömött, már-már apokaliptikus sztorinak narratív kontrasztot. Na Hong Jin filmje egyben az ázsiai horrorfilm százéves tradíciója előtti tisztelgés is, színpompás, hisztérikus, vizuálisan lenyűgöző, nagyköltségvetésű  grand guignol tombolás, ami vegyíti az ázsiai black magic filmek, a hongkongi ugráló vámpír filmek és a japán kísértetfilmek motívumait, majd az egészet nyakon önti egy kis koreai extrémmel. A rendező fantasztikus tehetséggel simítja egymásba ezeket a motívumokat, az egészet egy pörölykalapács erejével lesújtó befejezésre futtatva ki.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Topz

Vissza