Ezt a cikket egy olyan ember írta, aki gyerekkorában egy percet sem pokemonozott, és a dolog később is elkerülte – vagy épp elmenekült előle. Végül a tavaly év végi két remake-Pokemon végett rágta csak bele magát a franchise históriájába. Hogy ezekről többé-kevésbé kerek áttekintést adhasson – persze az ilyen embernek a Nintendo nem kegyelmez, rögtön újévkor egyből mellybe dobja a legújabb résszel, itt van, na ezzel kezdj valamit!
Ez az ember én vagyok.
A Pokemon Arceusban Nintedóék rányitják a kaput az open world műfajra, és ezen keresztül terelik ki a rétre a cukiszörnyeik százait, csak azért, hogy mi összefogdoshassuk őket. Ha jól értettem, a játék sztorija egy franchise-történelmi szempontból korábbi időpontban játszódik, amikor a pokemonok még messze nem voltak annyira emberbarátiak, mint később, és fel-alá szaladgáltak a pusztában, mint Petőfi. Egyedül a Survey Corps elnevezésű szervezet kiváncsi rájuk, aki az első kontrollerremegés elcsitulása után rögtön beszervez minket párat összefogdosni. Szám szerint 242-t kell fejbecsűrnünk Pokeballal, hogy ezáltal adataikkal betelljen a Pokedex. Ezeket a szavakat nemrég tanultam.
Állítólag a játék maga egy nagy visszatérés a gyökerekhez. Elhiszem. Az összes, az utóbbi években megjelent epizód túlbonyolított rendszerét visszafejtették, elősegítve, hogy az egész csak arra koncentráljon megint, amire a franchise indulásakor. Elhiszem ezt is. A játék nagyrésze abból áll, hogy lopakodsz, így cserkészve be a pokemont, majd fejbe csűröd egy labdával, ezzel téve eszméletlenné a pokemont. Nem agysebészet. Amelyik visszatámad, az elől el kell ugrani. Pont mint a Körúton. A legagresszívabbak ellen a korábban összeszedett Pokemonjaidat mozgósíthatod villámcsatákban. Ezeknek az összecsapásoknak biztos van valami precíz elnevezése, amiről csak én nem tudok.
A csatákat is frissítették csöppet: erős és agilis támadások között lehet választani, előbbinél erőset ütsz, lassabban, utóbbinál gyorsat, de gyengét. Támadásaid és kombóid hatékonysági potenciálját a játék előre lejellemzi neked, úgyhogy nem kell őket különösebben fejben tartanod. A boss csaták az igazából kimondottan szórakoztató, de nem különösebben bonyolult sztorit hivatottak előrevinni. Mivel nincs összehasonlítási alapom, külföldi kritikákra vagyok kénytelen hagyatkozni, amelyek szerint ezek a csatát, a simák is meg a bossok is, a korábbiaknál jóval izgalmasabbak, látványosabbak és tempósabbak. Pokemon-analfabétaként annyit mondhatok, hogy még ennek a mélyebb videojáték-történelmi kontextusnak a hiányában is élveztem őket. Ha meg valami nálad jóval magasabb szinttel rendelkező Pokemonba futsz bele, azonnal húzd fel a nyúlcipőt.
Igazság szerint az összecsapások lendülete és kiszámíthatatlansága, valamint a nyílt világnak ez a fordulatos veszélyessége nagyon szórakoztatóvá teszi a játékot. Igen, ez egyfajta ráeszmélés részemről. Akció és – ami számomra a nyitottvilágos játékokban a legnagyobb csúcs – a környezet felfedezésének rendkívül élvezetes elegye. Nem egy BOTW, na de olyan csak egy van. A különböző Pokemonok ráadásul mind-mind különbözőképpen reagálnak közeledésedre, illetve a környezet változásaira, amelyet megbámulni, ezen szórakozni, óriási móka. A játék grafikai megoldásai ugyancsak a BOTW-t idézik, ám annál jóval spártaiabbak, táj és figurák kidolgozottsága, a pokemonok fantáziadús dizájnjától most eltekintve, cakumpakk hervasztó, ebből a szempontból kicsit jobban is megerőltethették volna magukat Nintendóék, főleg 2022-ben, így 5 évvel a BOTW után. Szerencse hogy maga a játékmenet pompás, és igazából, hacsak nem a videokártyáddal fekszel össze minden éjjel, ez számít.