A koedukált Legyek ura – Terminal Island

Film

A koedukált Legyek ura – Terminal Island

Állítsd meg az utca emberét 2021-ben és tedd fel neki a kérdést: mit szólna hozzá, ha a kormány egy lakatlan szigetre zsuppolná az összes bűnözőt? Ugyanazok lesznek a válaszok, mint ebben a majdnem ötven éves filmben: nagyon helyes, ne fizesse az adóm a bűnözők jólétét, mocskos férgek, hadd irtsák csak egymást! A bűnelkövető nem ember, hanem szemét, amitől meg kell szabadulni.  

Stephanie Rothman 1973-as exploitation mini-klasszikusa, a Terminal Island egy efféle szituációt visz filmre. Kalifornia úgy próbálja csökkenteni a börtönpopuláció méretét, hogy egy lakatlan szigetre zsuppolja a legelvetemültebb bűnelkövetőket. Kapnak ugyan minimális ellátmányt, de ennyi. Ugyanakkor fegyőrök meg szögesdrót sem nehezítik az életüket. Minek, ha a sziget mérföldekre van a szárazföldtől, a vizen való menekülést aknák meg hadihajók akadályozzák és a rabok jelentik egymásra a legnagyobb veszélyt? A hely ráadásul koedukált: így kerül a szigetre Carmen (Ena Hartman) is, aki fekete nőként többszörös hátránnyal indít.

Az alfahím-társadalom rekordgyorsasággal újraalkotja magát a szigeten: a női rabok Joy (Phyllis Davis), Lee (Marten Kristen) és Bunny (Barbara Leigh) munka- és szexuális rabszolgaságban tengetik létüket, a pasik közt meg persze az erősebb kutya baszik és irányít, nevezetesen a pszichopata Bobby (Sean Kenney) és kétméteres tornya, Monk (Roger E. Mosely). Megaláztatás, elnyomás, emberi vadállatok, amerre a szem ellát, akik a legkisebb sértésre is kést rántanak. Ilyen közegben az ellenállás elkerülhetetlenül felüti a fejét: Carment és a lányokat megszökteti A. J. (Don Marshall) és a társai, akiknek egyetlen céljuk az emberhez méltó túlélés. Ez elkerülhetetlenül háborúhoz vezet a két csoport között. 

A Terminal Island első ránézésre csak egynek tűnik a korszak „woman in prison” filmjei közt, amelyekben garantált a rengeteg meztelenkedés, a már-már explicit szexualitás és a hatásvadász erőszak. Az ilyesmit persze ehelyütt is ki lehet pipálni, ettől függetlenül a film alkotói háttere garantálja, hogy az összhatás a műfajtól elvárhatótól más lesz. Stephanie Rothman egyike a korszak kevés exploitationfilm-rendezőnőjének. Roger Corman kezei alatt tanulta ki a szakmát, volt közös filmje Jack Hill-el (az 1966-os Blood Bath), forgatókönyveit pedig együtt írta férjével, az akadémikus Charles S. Schwartz-al a Dimension Pictures égisze alatt. Ők majdnem tíz évig ontották a low budget kultmozikat.  

Rothman saját elmondása szerint tisztában volt a műfaj hatásmechanizmusaival, azzal hogy a közönség csorgatja a nyálát a meztelen női testekre, a vérontásra, de próbálta saját erősen feminista látásmódját érvényesíteni. Ez a Terminal Island-ban is tetten érhető. Itt a szexualitás nem arra szolgál, hogy a néző piszkos fantáziáját beindítsa, hanem hatalmi-narratív fegyver, amivel Bobby és bandája a játékidő első felében sakkban tartja és birtokolja a lányokat. A lemeztelenítés aktusa Rothman kamerája előtt el-embertelenítő tett, nem olcsón érzéki. Aztán mikor a lányok letépik láncaikat, már magabiztosan uralják testüket, sőt egyenrangúak az őket megszabadítókkal, és innentől tudatosan fordítják a férfiak vágyait a saját javukra. 

Pontosan ez a nőközpontú karakterábrázolás az, ami a Terminal Island-et igazán érdekessé teszi. Mindezt persze úgy, hogy akciódús exploitationnek se utolsó. A feszes játékidőnek köszönhetően nincs egy deka felesleg sem a cselekményen. Erőszakjelenetei kellően nyersek, brutálisak (még úgy is, hogy a véres erőszaktól kifejezetten viszolygó rendezőnő vágott belőlük) és szépen fokozzák a feszültséget a fináléig. Utóbbi igazi közönségbarát mészárszék, gépfegyverropogással, improvizált gránátokkal, tucatszám hulló emberekkel. Dinamikus, pörgős, intenzív és bizonyítéka annak, hogy – saját kétségei ellenére – Rothman tudott akciót rendezni.

Kár, hogy Hollywood ezt nem így látta. Rothman 1975-ben maga mögött hagyta a B filmek világát, hogy egy teljes évtizedig sikertelenül döngesse a mainstream kapuit. De munkát sehol sem kapott, szkriptjeit egy stúdió sem vette meg, korábbi filmográfiája megbélyegezte. Életműve 8 filmből áll, mind 66 és 74 között készült. A Terminal Island szereposztása tele van az akkori b-filmek kultikus arcaival, de közülük is csak két embernek sikerült a mainstream karrier. A jószívű orvost játszó Tom Sellecknek, illetve egy Jack Fisk nevű úriembernek, akinek a Terminal Island jelentette a szerény kezdetet produkciós dizájnerként – ma már Lynch, Malick és Scorsese oldalán dolgozik. Life’s a cruel bitch. A Terminal Island ennek ellenére a belevaló feminista akciófilm korai gyöngyszeme.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza