A természeti erők ellen való harcot előbb ezek egymás ellen való kijátszása, majd leigázása és hasznosítása követi. A földrengések és cunamik kulturális hagyománya találkozik a szintén ezek erejét és jelentőségét képviselő atomkatasztrófával. A fenséges dimenzió – az elitizmus ellenkezése dacára – támaszkodik, sőt, alapoz a méretekre; hívószava: a nagy, az erős. Ezért fenséges kor a titánok kora, és ezért szinte törvényszerű, hogy eleinte az egyetlen ehhez köthető élmény körül bontakozik ki a vele foglalkozó kultúratermelés: a Nagy bomba körül. Godzilla előbb hidrogén-, majd atom-analógia. A tömegpusztító fegyver általános kategóriája ugyanazt „célozza”, amit a természeti katasztrófa. Erő, mely mindennél hatalmasabb, nem érdeklik az érvek, és az egyes embert észre sem veszi. A titánok a nagy egyéniségek képviselői, az embertömeg pedig ezek ellentéte; a kevés fenséges lény korából a (túl?) sok banális korába való átmenet a forgácsolódás története. Godzilla és Kong eredendően „a természet visszaüt”-történetek főszereplői, előbbiben az emberi vegykonyhát aggregáló vadon és káosz, utóbbiban egy történelem előtti ősgorilla, ősintelligens titánember jön el, s fölöttük már régen zajlik a megölni vagy megismerni dilemma harca.
A megismerni vezényszó tartózkodóbb változata a kiismerni. Kongot – aki már nagyon korán az érzelmek és a szentimentalizmus felé tolódik – megismerik, sőt, ráismernek, egy hasonlóra találnak. Godzilla még az Új birodalom-ban is veszélyforrás; a hatalmas, pusztító hullámokkal és széllökésekkel ugyan lehet energiát termelni, ám bármikor kitéphetik a szerkezetet a talajból, és kólásdobozként roncsolhatják szemétté. Nem, vagy alig lépnek fel ellene, mert hasznosabb, hogy a többi titánt pusztítja és zabolázza, mint amennyivel biztonságosabbak lennének „az utcák” a vele való kvázi paktum felbontása, és likvidálása esetén. Ameddig az irányítás illúziója sajátos játszóteret biztosít előbbi számára a világegész műkincsei és spektakuláris városképei feláldozásával, Kong banális emberi problémákkal küzd. Sajátos ambivalencia az emberi jelenlét a monstrumfilmekben, a 2024-es film a munkát, melyet Kong emberi jegyekkel való felruházását illetően a korábbi művek sem mulasztottak el végezni, a foghúzásig viszi. A megismerhető, rokonítható, nyitott lény végül átveszi szövetségesei legrosszabb tulajdonságát: teng-leng, unatkozik és léhaságokkal egészségét rombolja. Még szerencse, hogy az ő vécépapírja nem fogyhat el kritikus pillanatban.
A narratíva katalizátora ősi hívószó. Qui-gon Jinn egykedvűségével mondhatnánk, „mindig van egy ősibb jövendölés” – a Dűne Bene Gesserit-nővérei igazat is adnának. A hívást „a kiválasztott”, az utolsó sarj hallja meg. Utolsó sarjak szövetsége, régi család és új anya ellentéte, integráció és szegregáció, rablánc és melldöngetés szolgáltatja a kaland energiáját. A hívást meghallani, a fejet nem elfordítani annyi, mint a szembesülést vállalni. A felbukkanó fajtársak, hasonlók csak látszólag szövetségesek, vezérük egy szakadár tábornok, egy leszakadt ezredes, egy háborút vagy apokalipszist átvészelt dezertőr egységparancsnok jellemvonásait és hatalomvágyát örökli. Agresszivitásában zseniális, de unalmas, nagyzoló, hangoskodó figura, az igazi nagyok mellett satnya, és felejthető, joga sincs harc közben megsebezni Kongot vagy Godzillát. Saját erő híján – miként az ember – eszközöket fabrikál, őserőket hajt uralma alá és megkeseredik, háta meggörbül.
A film gonosz-koncepciója az Így neveld a sárkányodat-filmek harmadik felvonásával vált elcsépeltté, itt mégis visszaköszön – még a rém kinézete, képessége és pozíciója is stimmel. A buta pusztítást le kell váltsa az okos pusztítás, hogy a túlzott erők felhalmozása ne vezessen globális pusztuláshoz – ez volt a társadalmiasult, szocializálódott, branddé intézményesült hősök, a szuperhősök motivációja. Az okos pusztítás képes saját városai rombolására is, hogy Az Egész rombolását elkerülje. A letarolt háztömbök, városok és műemlékek említésre sem méltók – a nyugati kultúrkör átveszi a földrengésveszélyes japán falvak hagyományát. Az öröklétnek épült, bebetonozott szerkezeteket felőrli egy új filozófia, mely arra rendezkedik be, hogy pusztulás és újjáépítés permanens körtáncát járja. A szuperhős branddel és pózolással, influenszerkedéssel, a monstrumok pedig a turbókapitalizmus gazdasági legitimálásával járulnak hozzá az új világrendhez. „A biztosítók rémálma”. Az emberi tényező, ki ennek ellentmondhatna a markát dörzsölő cég, a technológiáról, mitológiáról és történelemről mit sem tudó sehallselát-kormány, vagy a kalanddal bután sodródó vagányok szintjére kerül. Ha netán nem tudnánk, milyen képet kell vágnunk életterünk pusztulásához, elég az egyik töltelékkarakter arcára pillantanunk.
Godzilla és Kong szövetsége megtörtént már, és időről időre megtörténik. Az ellentétek kibékítése, ami végül is az ellentétek áthelyezése, sajátja a mai tömegkultúrának. A varázslatos és a hétköznapi világ közötti választás – úgy tűnik – olyan mély nyomot hagyott egy generáció lelkében, hogy el kell következzen azon filmek kora, melyben erre a széthúzásra giccsesen nemet mondunk. Nem vagyunk hajlandók kijönni a moziból – váljon csakugyan színházzá az egész világ! Alighanem erre vezethető vissza a főszereplő emberek és a főszereplő fiktív karakterek teljesítménynívója közti ordító különbség; a fantázia minden gond nélkül eljátssza a valóságot, de a világába beszabadult mindennapi figurák hiteltelensége feloldhatatlannak tűnik. A néző szinte félti Kaylee Hottle hiteles, lelkiismeretes, őszinte játékát a tapasztalt iparosok bamba bandájában.
Az ellentmondás, mely egyfelől nem tud nemet mondani a varázsvilágra, másfelől a monstrumok okozta veszélyre a monstrumok szolgáltatta a haszon miatt, az autentikus történet motivációi közt köt ki, és azt rombolja le. Helyén a súlyok és nehézségi erők székbe szögező koreográfiája marad. A nap végén kapitalista dekadencia ingerfetisizmusa mégis csak bekopogtat az ízlés ajtaján, és a távolban mintha derengene a(z ismét) nívós monstrumfilmek reménye.