Valós idejű stratégiai játékokat ritkán játszunk konzolon, leginkább soha. Persze, annak idején ugyanezt gondoltam izometrikus CRPG-kről (Baldur’s Gate), városépítőkről (Tropico 5) és körökre osztott stratégiákról (Civilization VI), és lám, némelyiknek még jobban is áll a kontrollerre áramvonalasított irányítás, a pazar nagytévés látvány. Ezek a játékok, bár görnyedős-kattintgatós történelemmel rendelkeznek, mégiscsak verhetetlenek a nagy távlatok, gyönyörű, részletgazdag tereptapéták lassú szemrevételezésében, és ma ott tartunk, hogy semmivel sem rosszabbak konzolon, sőt.
Egy valósidejű stratégia viszont még mindig egy erősen kérdőjeles dolog, elvégre egy-két gyors egérrántás döntheti el a csatát. Több egységnek, épületnek kell rövid időn belül parancsokat adnunk, ha nem akarjuk, hogy az ellenfél elfoglaljon egy közeli erőforrás-pontot, vagy ha nem akarunk alulmaradni egy több egységet és alakulatot mozgató manőverben. A Company of Heroes 3 valahogy bátran odacsapja a „Console Edition” alcímet, de vajon ez kérkedés a pluszok miatt, vagy bocsánatkérés az elmaradásokért?
Rengeteg apró videót néztem a játék kipróbálása előtt, furcsamód majdnem mindegyik szponzorált tartalom volt, ami egyrészt nem túl jó jel, másrészt nem is túl informatív. Mindegyik azt mondta, hogy jó az irányítás, persze, hogy azt mondják. Oké, egy dolog menti meg, és az tényleg megmenti: a „tactical pause” funkció. Ezen kívül, mit mondjak, nagyjából semmi nem intuitív benne.
Gyors szemléltetés: ez egy klasszikus RTS, de taktikai és fizikai jellegű játékmechanikákkal, elsősorban fedezékek kihasználására és fedezékek megsemmisítésére gondolok. Ennek a központi fontosságú mechanikának egy hozománya, hogy egységeinket gyakran kell több irányból mozgatnunk. Kontrollerrel ez úgy néz ki, hogy lassan odasimogatjuk a kamerát az analóggal, különböző gombokkal választunk ki egységet és megint másik gombbal utasítjuk valahová. Ez két kezes és két mozdulatos művelet, és összevetve az egér egykezes, klikk-klakk gyorsaságával, meglehetősen lassú is.
A taktikai leállítás az RTS-ek lendületét, hektikus rémületét iktatja ki, vagyis pont azt, amiért szívesen játsszuk. Mivel megengedi, hogy szép lassan mindenkinek kiosszuk a parancsokat, kedvünkre lazsálhatunk, a valós idejű lefolyás alatt pedig tulajdonképpen csak nézzük az eseményeket. Ez lényegesen hosszadalmasabbá és unalmasabbá tesz mindent.
De hogy ne csak a konzol-RTS problematikán pörögjek, a Company of Heroes 3 azon felül, hogy nagy mellénnyel pionírkodik a konzolokon, nem egy radikálisan érdekes játék. Vagyis inkább úgy mondom, egyáltalán nem valami érdekes RTS. Ha még le is takarjuk az elkoptatott második világháborús közeget, ami marad, két rendkívül sótlan kampány (Észak-Afrika és Olaszország), mindkettő mintha ellentétes játékmechanikai megközelítéssel kísérletezne, közben elfelejtene definiálni valamit, ami összetartja ezt az egészet. Meg persze a többjátékos mód, ami tulajdonképpen annyira üres, hogy nincs is.
A nehézség-beállítások kiegyensúlyozatlanok, és akár könnyen végigdaráljuk a térképet, akár frusztráltan kezdjük újra és újra, végső soron mindig ugyanoda lyukadunk ki: tömény unalom. Nem hiba, ha egy játék komplexitásra törekszik, de itt nincs egy belépőszintű alap, amellyel komfortosan tudunk haladni még a komplexitás előtt. Itt különféle alakulataink eleve több funkciót látnak el (nincsenek mondjuk RTS-tradícióknak megfeleltethető egyszerű, kizárólag erőforrásra koncentráló egységek, amelyek könnyeden vezetnek be az irányítás és terjeszkedés rejtelmeibe), és ugyanez igaz az épületekre is, amelyek egyszerűen átváltoznak más épületekké, egy gombnyomással. Mindez komfortzónán kívüli, haladó játékot sejtet, de ha a játékost nem horgonyozza le az ismerős és kényelmes alapvetéseivel, már döcög az egész.
Nem vagyok egy nagy RTS-szakértő, de intuitív szinten nagyon sok problémát érzékelek, mintha nem lenne egészen összhangban a kamera-távolság a harcok távlataival, mintha nem lenne közvetlen kapocs egységek és alakulatok között, apró kínos mozgásbeli / animációs furcsaságok akadályozzák, hogy azt csináljam, amit kitaláltam (tankok egy helyben forognak, mire felfogják, merre kell menni, alakulatok mennek teljesen rossz irányba)… valami alapvetően nem oké ezzel a játékkal, csak megfogalmazni nem tudom magamnak, mi. Nem pörög, nem csúszik, nem érzékelem, hol tartok egy küldetésben (nyerésre állok? vesztésre állok? lazíthatok? húzzak bele?).
Grafikai és hangzásbeli oldalról sem tudok túl sok jót mondani, a szinkron inkább idegesített, a zene pátoszos, a képi világ, hát, tűrhetően semmilyen. A kezelőfelületet majdhogynem szeretném én magam áttervezni, olyan egyértelműen rossz helyen vannak a dolgok. (Csak a példa kedvéért: a körmenüt miért nem lehet instant kipattintani kijelöléssel együtt, ha egyik egységről a másikra kattintok át? Mit gondol, mi mást szeretnék velük csinálni, megtámadni magam?)
Minthogy konzolon azért mégiscsak ritkán kapunk ebből a műfajból, nehéz eldönteni, hogy mi itt a verzió furcsasága és mi a játék tényleges, játékmechanikai szintű hibája (bár, ahogy átpillantok Steamre, ott se boldogok az emberek) – ha nagyon elnéző akarok lenni, mondhatom, hogy mindez megszokás kérdése. Valahol, ott mélyen, talán, van egy érdekes játék, ha hajlandóak vagyunk lenyelni a kezdeti nehézségeket, ha sikerül beállítanunk a megfelelő nehézséget, ha tudjuk, mi mit csinál, elméletileg el lehet kapni egy flow-t.A Company of Heroes 3: Console Edition (így, egyben mondom) viszont mindent megtesz, hogy ezt minél később kapjuk meg, és mire alkalmi játékosként odaérünk, talán már csak az apátia vár. De talán épp ez a lényeg: ha a háború természetétől fogva idegőrlő, elviselhetetlen, értelmetlen, felfoghatatlan és emberi méltóságunkkal összeegyeztethetetlen, akkor ez itt a tökéletes szimuláció.