A modern sci-fi egyik legkülönlegesebb hangú vizionáriusa, Alex Garland úgy döntött, a mesterséges intelligencia (Ex Machina), egy Stalker parafrázis (Expedíció), messiáskomplexusos fejlesztők (Devs) és egy folkhorrorba oltott traumafeldolgozás után sokkal közelebbi, kézzelfoghatóbb témához fog nyúlni. Legújabb rendezése egy háborús mozi, amihez az A24-nél megszavazták a stúdió eddigi legmagasabb, 50 millió dolláros költségvetését, amivel mindenképp egy magasabb szintre pozícionálták magukat. Viszont Garland nem egy múltbeli, vagy egy jelenleg is forró színteret választott, hanem ötvözte a kettőt azzal, hogy az amcsik híres neves polgárháborúját átpozícionálta jelenünkbe, ami a mai, végtelenül polarizált politikai színtéren nem is egy annyira elképzelhetetlen szcenárió.
A sztori újságírókat, pontosabban haditudósító fotósokat követ, akik elhatározzák, hogy a háború tépázta Amerikán keresztülutazva jutnak el Washington D.C.-be, konkrétan a Fehér Házba és lencsevégre kapják a jelenleg regnáló elnök (Nick Offerman) utolsó pillanatait. Az ambiciózus küldetésre négyen vállalkoznak. Ott a szenvtelen, kiégett haditudósító legenda, Lee (Kirsten Dunst), aki már csak a munkájának él, és nem túl burkoltan a déli államok egyik híres tábornokról kapta a nevét. Bajtársa, a nagyravágyó macsó, Joel (Wagner Moura), aki a The Last of Us-beli névrokonával szemben próbálja buliként felfogni az egész tripet józan esze megőrzése érdekében, miközben szeme előtt lebeg a végcél, vagyis, hogy ő legyen az utolsó ember, akivel az elnök valaha beszélni fog kivégzése előtt. Mellettük pedig ott a sokat látott nagyöreg, Sammy (Stephen McKinley Henderson) és a zöldfülű Jessie (Cailee Spaeny), aki példaképként tekint Lee-re, de még fogalma sincs mire is vállalkozott.
A Polgárháború szerkezetében nem titkoltan visszanyúl az Apoklipszis most-hoz, viszont stílusában és hangvételében is eltér Francis Ford Coppola klasszikusától. Garland ismét a saját útját járja és lassú, kimért, de borzasztóan feszült utazásra invitálja a nézőt. A film belehelyez minket a sajtósok szemszögébe, így kvázi kívülálló, semleges félként kell szemlélnünk a Kalifornia és Texas szövetségéből kialakult szeparatista Nyugati Erők és a diktatórikus berendezkedésű Egyesült Államok vérgőzös háborúját. Ezért érhet sokakat csalódásként, hogy néhány brutálisabb összecsapást leszámítva nem egy akciófilmről, hanem egy visszafogott road movie-ról beszélünk, amiben a háborút passzív félként megélő újságírók drámáját és munkájuk lélektanát állítja középpontba.
Sok kritika érte a filmet apolitikussága és bátortalansága miatt, ám ezt erősen megcáfolnám. Egyrészt a film egyik taglalt témája, hogy hogyan nem képes még a legcentralistább ember se önmaga maradni egy hasonló konfliktusban. Spoiler nélkül, a film végére a legtöbb karakter teljesen kifordul önmagából és jellemükkel teljesen szembemenő döntéseket hoznak. Másrészt, Garland többször tesz nem túl rejtett utalásokat, hogy hol is helyezkedik el ennek a háborúnak az ideológiai frontvonala. Például az egyik harcoló félre főszereplőink többször diktatúraként hivatkoznak, ahol konkrétan lelövik az újságírókat, míg a másik fél magával viszi és védelmet biztosít a sajtósoknak, így kvázi kialakul egy pozitív és negatív oldal. Viszont továbbra se lépünk ki a főszereplők nézőpontjából, amiben ugyan a karakterek ítélkezhetnek, de a fotóik végig a pártatlan tényeket fogják közölni. Az is tény, hogy nem tudunk meg szinte semmit a háború kiváltó okáról, ideológiai hátteréről, de a mozi meg se próbálja ezeket fejtegetni, hanem a karakterek belső fejlődését és személyes drámáit igyekszik átadni a veszélyekkel teli utazásukon keresztül. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor Michel Franco Új világrendjét hoznám fel példaként, amiben szintén egy nemzeten belül végbemenő konfliktus kisemberre gyakorolt, kegyetlen hatásait prezentálják nekünk.
Garland hozta a szokásos csapatát is. Rob Hardy letisztult, de elképesztően hatásos és borzongató képei gyönyörűen adják át a klasszikus amerikai tájak szétrombolt variánsait. Szerencsére ezek a fiktív háborús övezetek nem válnak túlzóan apokalitptikussá, mint egy Mad Maxben, hanem képesek két lábon a földön maradni, amitől még hihetőbbé és hátborzongatóbbá válik az összkép és az egész mi lenne ha elgondolás is, ami a film sci-fi olvasatának izgalmát is biztosítja. Geoff Barrow és Ben Salisbury ambientes scoreja pedig hatásosan festi alá a film feszült pillanatait és a főszereplők megrendült lelki világát, miközben a helyenként bedobott dalbetétek is ötletes aláfestéssé válnak a groteszk, sokkoló és melankolikus montázsokhoz egyaránt.
Lehet fejtegetni, hogy a Polgárháború apolitikus-e vagy sem, mennyire mondja fel a háborús mozik tipikus toposzait, de az kétségtelen, hogy az újságírók privilegizált, külső szemszöge mindenképp unikálisan hat a műfajban. Főleg úgy, hogy ezek a karakterek inkább viselkednek egyfajta szerencsevadászokként, mintsem a nagyobb ügyet és az igazságot szolgáló nemes önkéntesekként. Az emberi szenvedés és nyomor a kenyerük, amiért az életüket se restek kockáztatni. Ez főleg a fináléban bontakozik ki, mikor a frontvonalon konkrét katonákká válnak a fotósok, akik minden izmukkal arra készülnek, mikor ér valakit halálos találat, hogy rögtön elkapják az ellenfél elmúlásának pillanatát. A szereplők ugyan motivációjukban több hasonlóságot mutatnak az Éjjeli féreg Louis Bloom-jával, mint az Apokalipszis most Willard kapitányával, de nem lelketlen pszichopatákról, hanem rétegelt jellemekről beszélünk, akiket az őket megformáló színészek is hibátlanul testesítenek meg. Felsejlik egy-két csúnyább klisé és elcsépeltebb motiváció, de minden figura kap annyi mozgásteret és személyes pillanatot, hogy bőven a szívünkhöz tudnak nőni. Ebben pedig nagy segítségre vannak az egytől egyig csúcsteljesítményt hozó színészek a veteránnak számító Kirsten Dunsttól az olyan feltörekvő tehetségekig, mint Cailee Spaeny, akit Garland a Devsből hozott tovább.
Viszont a Polgárháború nem csupán egy minimalista karakterdráma, de a fegyveres összecsapásokat se csalja el. Helyenként ugyan megmutatkozott, hogy egy középkategóriás költségvetéssel gazdálkodhattak és pár csúnyább VFX robbanás is becsúszott, de bőven kihozták a maximumot a meglévő forrásokból. A tűzharcok naturalisták és kegyetlenek, az akciók koreográfiái követhetőek és látványosak, és az olyan részeket, mint a lángoló erdőn keresztüli utazást és a Jessie Plemons ominózus jelenetét is olyan érzékenységgel és erővel vezényli le Garland, ami tényleg párját ritkító. Így pedig főleg sajnálatosak az olyan kijelentései, miszerint elege lett a filmkészítésből és inkább visszavonulna. Jelentős veszteség lenne!
Ezúttal Garland sokkal aktuálisabb és nagyobb témát célzott be, de megfogalmazott üzenetei nem kevésbé relevánsak, mint sci-fijei esetében. Emellett rendezőként továbbra is brillírozik és nem egy olyan jelenettel sokkol/ajándékoz meg, amitől egyhamar nem fogunk szabadulni. Fel lehet róni hibaként bizonyos művészi döntéseket, de amíg egy alkotó legújabb mozija képes megosztó lenni és vitákat szítani, addig úgy érzem, van értelme hitelt szavazni az A24 produkcióinak és az Alex Garlandhoz hasonló független hangoknak.