Mitől Final Fantasy a Final Fantasy? A kérdést a játékosok, a játékújságírók, de még maga a Square Enix is máshogy közelítik meg – ez a fajta identitásválság már-már önmagát megválaszoló megvilágosodás: a Final Fantasy-sorozat egyik központi tézise, hogy újra és újra megújítja önmagát. De tényleg ennyire egyszerű volna? Fogadjunk el bármit, amit hozzánk vágnak?
Ha csak a Square Enix megközelítését nézzük, valami nagyon aggasztót vélhetünk felfedezni mind tartalomfejlesztési, mind marketinges téren, és persze a kiszivárgott beszélgetések, elejtett interjúrészletek alapján. A Square Enix azt akarja, hogy a Final Fantasy bármi áron jövedelmező legyen. Szívesen feladnák a mechanikákat (a szerepjátékot), a nevet (pontosabban a római számozást), bármit, csak a Final Fantasy név releváns, nagy, megkerülhetetlen maradjon.
Kísérleti megközelítésekből persze nincs hiány. A tizenötödik számozott rész óta kaptunk remaket, spinoffot, előzményt, akciót, szerepjátékot, mobiljátékot, szinte mindent. A számozott részeknek viszont mégiscsak kell valamiféle gravitas, nem? Forduljunk befelé: én mit gondolok, mi kell egy számozott Final Fantasy-részhez? Fogós kérdés, de talán le tudom szűkíteni két tényezőre. Az egyik az új utak keresése, a rácsodálkozás, hogy ez is lehet FF. A másik tényező megfoghatatlanabb, valamiféle elsőrangú minőség, legalább a látványban és hangzásban.
A tizenhatodik rész nyilvánvalóan hozza az utóbbit. Egy kicsit még meg is szenved alatta a PlayStation 5 (ejnye, na), de alapvetően egy polírozott, grandiózus, tartalmas játékban találjuk magunkat, amely minden eddigi résznél részletgazdagabb grafikai megjelenítést alkalmaz, hangszerelése, irányíthatósága, vagy akár csak úgy a nyers mennyisége is bámulatra méltó, átvezető videói elsőosztályúak, és nem szaladunk bele semmiféle furcsa hibába, hiányosságba a játék fiktív terein.
És rácsodálkozunk erre az új világra, szereplőire, harcrendszerére? Itt mintha a Square Enix óvatosabb lenne. Nagyon beleszerethettek a sorozat első részébe, a klasszikus epic fantasy-toposzokba, mert a Final Fantasy XVI már-már konzervatívan igyekszik visszatalálni ehhez a királyos-sárkányos-goblinos-erdős-kastélyos együtteshez. Láthatunk behatásokat olyan újabb művekből, mint a The Witcher vagy a Game of Thrones, a harcrendszer sokrétegű, de egyszerűen megközelíthető, még az elképesztő méretű Eikonok is ismerős szörnyalakokra redukálódnak (vessük össze őket a IX cirkuszi látványosságú antagonistáival vagy XIII art deco ábrázatú bossaival, na). Tolom, tolom, és alig-alig van nyoma a furcsának, a színesnek, annak a tényezőnek, hogy huh, hát ez az új Final Fantasy.
Inkább úgy érzem, teljes kört írtunk le mindenféle -punk, science fantasy és modern technológiákkal megfűszerezett végső fantáziák után egy klasszikusabb világba – félek, így akarja elengedni a Square Enix a sorozatot. Tulajdonképpen lehetne ez egy szép befejezés. Ismét kristályok, ismét a klasszikus toposzok. Vagyis… csak majdnem. Bonyolult a helyzet, és most annyira jók a drámai pillanatok, hogy nem mindent szeretnék lelőni.
A Final Fantasy XVI egyszerre családregény és politikai dráma, személyes tragédia és világméretű kaland – kevesebbel amúgy sem érnénk be, de itt kifejezetten egy összeszedett, gazdag narratíva bontakozik ki. Valisthea világában nagy erejű teremtmények és irányítóik harcába csöppenünk egy Clive Rosfield nevű, sótlan ábrázatú fiatalembert irányítva, van itt szomorúság, bosszúvágy, szemétkedés, minden, amivel csak fel lehet paprikázni az egyszeri játékost. Mindez sajnos többnyire átvezető videókban történik, a játéktérben kevésbé (eh, hát…), és ez az új, akciódús játékmenet azt is jelenti, hogy hiába kapunk csapattagokat, visszaesik a jelentőségük. Valamit veszítünk, miközben megkapjuk ezt a nagy, mozis cuccot.
Ne legyenek illúzióink: amellett, hogy ez a játék kimagasló minőségű alapanyagokból építkezik, nem egészen egy klasszikus értelemben vett JRPG, inkább egy tömegeknek áramvonalasított cinemakció-saláta. Majdnem mindent megcsinál magától a játék, a mellékküldetések pedig érdektelenek, azokat letakarva jóformán csak nyomni kell az előre gombot, és megkapjuk a teljes, inkább lineáris lefolyású (habár tényleg nagy, drámai, stb.) anyagot.
Ami a történetet illeti, helyenként őszintén izgultam, elképedtem attól, amit látok, az új helyszíneket is megérte először megpillantani, de amikor az egyszerű mászkáláshoz és harchoz értem, elég hamar beütött a fáradt rutin. Ennek az egyik oka, hogy még mindig nem (vagy az első részt emlegetve: azóta sem) lépi meg a rendes nyílt világú felfedezősdit, egyes pályaszakaszait pedig nem strukturálja érdekesen, így az érdemi felfedezés elvész (és ezzel engem is elég gyorsan el lehet veszíteni). Hogy fair legyek, meg kell jegyeznem, e cikk írásakor nagyon nem értem még a játék végére (a XIII például nem is tudom, valamikor az utolsó fejezetben lett végre érdekes), de ez az elképesztő hosszúság nem is nagyon vitt eddig különösebben érdekes helyekre.
Ugyanakkor, ha azt vesszük, olyan sorozatok, mint a Dragon Age, The Elder Scrolls vagy a The Witcher közel egy évtizede nem mutatták magukat, nincs az AAA-szektorban blockbuster kardos-sárkányos cucc, ez pedig egy kimagaslóan minőségi alternatíva, ami igyekszik a nyugati fantáziákat mímelni, de nem bírja ki, hogy alatta ne legyen akaratlanul is full japán (kedvencem, amikor benne hagyja a grandiózus zenei témákat, amikor csak simán mászkálnak meg beszélgetnek, még a tónus is legyen egy harc).
Szóval mi is a kritikám itt… nem tudom! Szeretem az ilyesmit, de csak akkor, ha a semmiből jön, mondjuk, ha megtalálom egy PS3-as turkáló alján, és akkor hoppá, meglepetés! A Final Fantasy XVI kapcsán talán ez a legnagyobb bajom, hogy nem különösebben lep meg, pontosan az, amit ígértek: DMC-t idéző harcok, tövig csiszolt minőség, nagyszabás, nagyhangzás egy klasszikus fantasy-világban, kedvelhető karakterekkel (a lore-darabkákat gyűjtő Harpocrates, a kutyus, az a nagy szláv tarack az aprócska, gonoszkodó nőjével… jópofák, na).
Baj, ha valami nem full atom weird? Objektíve nem. A fantasy viszont ott ér véget, ahol a nyers képzelőerő megreked, a Square Enix kísérletező kedve pedig csak addig feszegeti itt a határokat, amíg ez a játék olyanná nem válik, mint minden más egyszerre. A minőségnek továbbra is örülök, de azt hiszem, a sorozat képzelőerejét már rég kimerítettük. Hogy ez mekkora baj is valójában, azt majd a következő identitáskrízisnél tudjuk meg, a XVI pedig, mint minden korábbi rész, később kapja meg a jutalmát, akkor mondogatják majd róla: „ez még Final Fantasy volt”.