Ha gyerekkorom legfélelmetesebb mozgóképes élményét kellene megtalálni, akkor igen mélyre kell ásnom, hogy valamit a felszínre hozzak. Nem azért, mert már akkor vasból voltak az idegeim, hanem azért, mert egyszerűen alig jutnak az ilyen élmények az eszembe. Persze volt, hogy kisgyermeki fejjel láttam részleteket a Terminátor első részéből, VHS-en láttam a második részt (ideiglenes gyerekmegőrzés címszó alatt), de nem sok mindent fogtam fel bennük. Az Aliens-ből is csak villanásokat láttam osztálytársam házában mielőtt felmentük az emeletre a Rayman 2-vel játszani. Hozza kell tenni, szüleim is gondoskodtak róla, hogy a horror zsánere minél később jusson el hozzám, de aztán jött az Alien és mindent megváltoztatott.
A korom valahol 10-11 év körül mozoghatott, a helyszín egy nappali. Családi VHS, tévéről felvett anyag, a minőség kifogásolható, a hatás már nem nagyon. Mai napig nem tudom, hogy nem volt senki körülöttem arra a két órára, de amit láttam az olyan volt, mint amikor először szembesül az ember olyan dolgokkal, amikről nem is tudta, hogy létezik. A „chestburster”-ről már hallottam, de nem volt kevésbé sokkoló (ismert filmes legenda, hogy Scott tudatosan több vért pumpált, hogy a reakciók hitelesebbek legyenek). De a híres nagyjelenethez vezető út és ami utána következett, na az volt csak igazán, amitől csorogni kezdett rajtam a veríték.
Nem volt film azelőtt és talán azóta se, ahol az űr ennyire jéghideg, koromsötét és fenyegető lett volna, a maga végtelen, felfoghatatlan ürességében. Ez nem a gyerekkori sci-fi-k színes, szagos, kézzel fogató, földközeli világa volt, hanem fenyegető, könyörtelen massza, amit néha tör meg egy-egy bolygó. Ebben úszik a Nostromo magányos szigete, amiben van fehér, áramvonalasság, de leginkább egy labirintus-szerű acélháló. A hosszú, végtelen, éhes szájnak kinéző folyosók, a vijjogó, ormótlan gépek, a sziszegő űrruhák már jóval előbb rám hozták a frászt, mielőtt a Xenomorph betette volna a lábát. Az otthonosság és a biztonságérzet szinte minden eleme hiányzik az Alien világából.
Aztán mikor kiszabadult a szörny a palackból, onnan kezdve a film nem vette le kezeit a torkomról. A nyálkás, siklós, leírhatatlan külsejű rémség, aki egyenként vadászta le a szereplőket, földöntúli, mai napig utánozhatatlan külsővel (H.R. Giger mestermunkája). A beszorítottság, a tömeg klausztrofóbia és az állandó veszély érzete. És persze az utolsó fél óra. Az utolsó fél óra a maga tömény terrorjával, ami olyan vizuális blitzkrieg-el ábrázolja a tömény kétségbeesést, pánikot, halálfélelmet. Scott kamerája végig ott lohol Ellen Ripley nyomában mintha csak a szörny szemén keresztül látnánk az egészet, árad a füst, vijjognak a vészjelzők, én meg már szinte a kanapé mögött megbújva rimánkodtam azért, hogy legyen már vége. De persze csak azután jött a slusszpoén.
Röviden, tömören: Keményen megdolgozott az Alien, és bár nem voltam nehezenalvós gyerek, egy-két rémálomért garantáltan felelős volt. Azóta lepergett sok-sok esztendő, és azóta Scott remeke már nem csak hideglelést hoz rám, hanem látom benne a delejes, feketén csillogó szépséget is. Akárhányszor nézem meg, lenyűgöz az a tökéletesre csiszolt titokzatosság, amit áraszt magából. Dan O’Bannon forgatókönyve és Scott rendezése végig az emberi törékenységet hangsúlyozza ki, legyen bár a helyszín a LV-426-os felszíne, a Space Jokey szédületes, groteszk terei vagy a Nostromo fullasztó folyósói. Azelőtt, hogy a folytatások minden előzményt és eredetet a szánkba rágtak volna, itt balladai homály fedi azokat az erőket, amiket a szereplők megbolygatnak. A lényeg pofonegyszerű: Szörny az űrhajón, meneküli kell előle.
De persze a tálalása az, ami a szimpla B kategóriás szörnyfilmek közül kiemeli az Alien-t és a sci-fi úttörő klasszikusává teszi. A grandiózus, különleges látvány, a szereposztás, Jerry Goldsmith zenéje és az a tömény intenzitás, ami még ma is elemi erővel hatni tud rám és még sokan másokra. Gyerekkori trauma, felnőttkori örök kedvenc.