A 70-es évek egyik legjobb (akció)filmje: Olcsó whiskey

Film

A 70-es évek egyik legjobb (akció)filmje: Olcsó whiskey

Vannak filmek, amikről el tudjuk hinni, hogy kortalanok max a helyszínek és a múló évek árulják el, mikor készült. És vannak filmek, amikből olyan erősen árad az adott éra korszelleme, hangulata, atmoszférája, hogy az egyszerre körbezárja és egyben konzerválja is. A White Lightning (nálunk: Olcsó whiskey) pontosan az a fajta film, ami egész egyszerűen nem készülhetett el máskor csak 1973-ban. Mozgóképes óda az akkori évtizedben kisarjadó akciófilm műfajához és az Amerikai Délhez. Az a poros, saras, benzin és olajszagú macsómozi, amiben a férfiak mellkasa szőrös, mint a grizzymedve, a veríték minden cseppjét látod az arcokon és ahol a komputeranimációnak még csak a szikrája se létezett.  Autentikus és odacsap, mint a húsz éven át párolt skót whisky. 

Ha pedig már szóba került a pia, na pontosan e körül forog a film cselekménye, vagyis az alkoholcsempészetről. Emiatt ül a börtönben főhősünk Gator McKlusky (Burt Reynolds), aki azonban hírét veszi, hogy öccsét Donny-t meggyilkolták. Nem is akárhogy, hanem megkötözve, betoncipővel a talpán találtak meg, egy mocsár legmélyén. Azt suttogják, hogy a gyilkosságot nem más követte el, mint J.C. Connors (Ned Beatty) a helyi seriff, aki nemcsak vaskézzel uralkodik a megyében, de még a helyi szeszesital-csempészetből jövő lóvén is rajta tartja kezét. A bosszúszomjas Gator-nak még egy éve van hátra büntetéséből, de hajlandó alkut kötni a szövetségét kormánnyal, aminek részeként be kell épülnie Connors szervezetébe és azt leleplezni. Persze az ilyen tervek is csak addig működnek, míg nem jön számításba az emberi tényező. 

Fontos már rögtön az elején kitennem a cédulát, hogy a White Lightning közel sem a zord, feszített tempójú és vérben fürdő, brutális bosszúfilm, mint kortársai lásd Rolling Thunder vagy az első Bosszúvágy. Sokkal inkább olyan, mint főhőse Gator: végtelenül laza, nyugis ugyanakkor abszolút badass film, ami nem fél nyakig megmártózni a lápvidék hangulatában. Végig ott van benne az a csibészes kikacsintás és humor, amire persze Burt Reynolds maga is rátesz egy vagonnal. Aki meg akarja érteni miként vált a 70/80-as évek kultikus férfiikonjává, keresve se találhat jobb személtetőt ennél a filmnél. Reynolds minden megmozdulása, minden sora tömény karizma és rosszfiús sárm, az az ember, akinél a szabályok arra vannak, hogy megszegje őket. Puszta tekintetével lefegyverez, a feladathoz megkapott felturbózott kocsit pedig rögvest ki is próbálja pár helyi járőr ugratásával. Látszólag csak egy imádnivaló szívtipró, akiben viszont végig ott forr a harag és a tettvágy, alig várja, hogy mikor csaphat oda öccse gyilkosainak.

A White Lightning egyik legnagyobb erénye, hogy minden perce szórakoztató és figyelemfenntartó. Annak ellenére, hogy a film első kétharmadában szinte alig történik látványos esemény: Gator megérkezik a kisvárosba és szép komótosan elkezdi gyűjteni az infót, emberekkel találkozik, felméri a helyzetet, egy helyi szerelő Dude Watson (Matt Clark) segítésével beépül a szervezetbe. Ja és mindeközben kocsikázik, néha kocsmázik és persze becsajozik (a film egyik legnagyobb poénja, amikor majdnem ágyba viszi a seriff ötvenes titkárnőjét, de csak majdnem). Konkrétan feljebbvalói kezdik noszogatni, hogy oldja már meg az ügyet. 

De mi eközben jól szórakozunk. Csak úgy sorjáznak azokkal a vaskos déli akcentusokkal odaköpött remek beszólások, William Norton forgatókönyve gyakorlatilag egy másodpercig se kívánja tagadni ponyvasztoris mivoltát, sőt örömmel lubickol benne. Maga Norton is elképesztő figura volt, világháborús veterán, hollywoodi író majd később az ír nacionalistáknak csempészett fegyvereket, amiért lehúzott pár évet a sitten, majd Latin-Amerikában kötött ki, ahol agylőtt egy faszit, aki megpróbálta kirabolni. Madarat tolláról, filmet írójáról. Öt Burt Reynolds mozinak volt az írója, de még hozzá köthető a filmtörténelem egyik legmocskosabb New York-i thrillere a Night of the Juggler is. Tudta mi a dörgés, ha dögös-tökös, akciódús scriptekről volt szó, dialógusai pattognak, karakterei emlékezetesek, a cselekmény lendülete sodró.

Akcióból nincs túl sok, de ha van akkor ott leginkább a járművek kapják a főszerepet. Igazi régivágású, feszült autós üldözésekre tessék gondolni, amikben a felvételek szépen ki vannak tartva, a kocsik hatalmas porfelhőt hagynak maguk után és minden ütközésnek ólomsúlya van. Nem is akárki volt a volán mögött, hanem Hal Needham, Hollywood legendás kaszkadőre, a Smokey és a bandita és az Ágyúgolyó futam későbbi rendezője, amik szintén csak tovább öregbítettek Burt karrierét. Ahogy mondani szokás előbb-utóbb minden összeér. A szereposztás szintén pazar, tele kultikus karakterszínészekkel, akik a későbbiekben elég sokra vitték (Bo Hopkins, R.G. Armstrong, Diane Ladd, de még Laura Dern első filmszerepe is ebben van).

A filmet eredetileg a tévéből frissen érkező, fiatal Steven Spielberg rendezte volna, de ő félúton rájött, hogy valami eredetibbel szeretne debütálni, így lepasszolta Joseph Sargentnek. Sargent a kékgalléros mentalitású rendezők mintapéldánya, aki negyven éven át ontotta magából a filmeket, amiknek színvonala a kiválótól a Cápa 4-ig terjedt. Neki édesmindegy volt a műfaj, az alapanyag, hogy moziba vagy tévébe ment ki a végeredmény, odament és megcsinálta a melót. Sallagmentes, nyílegyenes rendezése tökéletes illik a White Lightning-hoz. Nem moralizál, nem pofázik semmit túl, könnyed, szórakoztató remekmű, az évtized egyik titkos gyémántja. Még egy folytatást is megélt, de az már egy másik cikk témája.    

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza