Szürreálisan időszerű pillanatban érkezett meg a mozikba a Mission: Impossible hetedik fejezete (vagy legalábbis annak a fele): Hollywood jelenleg történelme egyik legnagyobb sztrájkját éli meg, melyben az írók és a színészek szakszervezetei közösen kiáltják: Nem, nem akarjuk és nem hagyjuk, hogy digitális algoritmusok és másolatok váltsanak le minket, amik mögött nincs semmi emberi tényező, ezzel hivatalosan is szupermarketi tömegtermékké formálva egy szebb napokat látott művészeti formát! A CGI-vel fiatalítás, a valóságformlálás, a műanyag massza, amiben látszólag ismerős figurák ugrálnak, kalandoznak, de agyunk még mindig figyelmeztet, hogy ez nem az amit ismersz. Kaptunk is ezekre kellően ijesztő példát. A Flash mozifilm vagy az ötödik Indiana Jones, de hiába a szuperhősgúnya, meg a nosztalgia, úgy tűnik a közönség már nem kér ezekből, ormótlan bukta mindkettő. Recseg-ropog az amerikai álomgyár, mint a szétkorhadt fatörzs a szélviharban, ezt a törzset egy ember próbálja egybentartani: Tom Cruise.
Cruise az utolsó mozisztárok egyike, akinek szava valódi súlyt képez az arctalan stúdiófejesekkel és részvényesekkel szemben. Ő harcolta ki, hogy a Top Gun Maverick igenis mozikban jöjjön ki, nyári szezon elején és az internettékába is csak akkor menjen át, ha kifutotta magát, a számok őt igazolták. Viszont ezt a pozíciót is csak teljes arculatváltással tudta az ezerfogú örök szépfiú megtartani: Úgy jó tíz-tizenöt évvel korábban a kanapén ugrálós – szcientológusos balhéi után teljesen kizárta a magánéletet és egy dolognak kezdte szentelni magát, a közönség szórakoztatásának. Ehhez tökéletes eszköze lett a Mission: Impossible, az egykori 60-es évekbeli kémsorozat, amit anno ő einstandolt az egója kiélvezéséhez (és ez azóta se nagyon változott), kihúzta a karrierét a szarból és átváltoztatta azzá, amivé ma ismerjük. Az Utolsó Amerikai Akcióhős, aki a legőrültebb dolgokat csinálja meg a kamera előtt, csak azért, hogy mi, a közönség átélje az, amiért moziba járunk: az izgalom, a félelem, a döbbenet és a zsigeri szórakozás keverékét, a „thrill”-t, hogy olyasmit látunk, amit eddig sose. Felmászunk a Burj Khalifa tetejére? Igen. Kilógunk egy száguldó repülőgépből? Igen. Megcsináljuk a világ legmagasabb szabadesését? Igen.
Az öngyilkoshajlamú mutatványok mellett persze kompetens írók, rendezők és színészek segítettek one-man-showból, életképes franchise-á tenni a Mission: Impossible-t, ami a korai stíluskísérletezések után megkapta a ráillő öltönyét: Letisztult, áramvonalas, finom léptékben stílusos, de legfőképpen pörgős és intenzív, ami el meri engedni a gyeplőt, ha akcióra kerül a sor. Olyan, mint Bond, csak amerikai, meg Tom Cruise-os, vannak csapattagok, de végig tudjuk ki a főszereplő. Köszönhető ez legfőképp Christopher McQuarrie-nak, aki rekorderként már a harmadik MI filmet jegyzi, betonbiztos rendezői támpont Cruise-nak, egy dynamic duo, akik ismerik egymás erősségeit és ez kollaborációik előnyére válik.
Ha belegondolunk, tulajdonképpen egy hatvan fölé lépő szupersztár kapuzárási félelmeit láthatjuk popcornmozi formájába öntve. Van az ismerős vicc, hogy Tom Cruise a filmjeiben folyton fut, de ez a futás már szimbolikus: Futás az idő elől, az öregség elől, a digitális hatalomátvétel elől, ami lemásolja az arcát, a hangját, a testét és újraalkotja valami CGI művalóságban. A Top Gun Maverick keserédes „még egy utolsó küldetés” felfogásában is már ott volt, a Mission: Impossible – Leszámolás első része meg explicitté teszi: Ethan Hunt itt nem emberekkel, árnyékszervezetekkel, emberileg megfogható dolgokkal harcol, hanem a mesterséges intelligenciával. Bemondásra nagyon corny, de ahogy meg van valósítva, az piszkosul szórakoztató.
A ChatGPT/Alexa/Skynet-klón a filmben az „Entitás” kódnéven fut, és pontosan azt csinálja, ami az emberiség félelme évtizedek óta: Kormányrendszerekbe hatol be, dezinformál, mindent lát, tud, manipulál, láthatatlan, megállíthatatlan. Elvileg. De egy titkos dologgal mégis le lehet kapcsolni, a titkos dolog aktiválásához pedig kell két spéci kulcs. Az egyik Ethan Hunt-nál és csapatánál van, a másik, nos azt meg kell szerezni. Pont. Őszintén szólva nem találom sok értelmét annak, hogy ennek a két és fél órás MacGuffin hajszának a plotját nagyon elemezgessem, mert a Mission: Impossible filmek kis túlzással mindig is szekvenciák sorozata volt, ahol különféle dolgokat kellett megszerezni. Viszont a Leszámolás tempóját csúnyán megakasztják a hosszú expozíciós dialógusok, amikben annyiszor hangzik az „Entitás” és a „kulcs” szavak, hogy ivós játékban mindenki detoxba kerülne egy óra után. A kémfikcióra amúgy is jellemző a látszólag egyszerű cselekmény túlcsavarása kettős ügynökökkel, árulásokkal, itt viszont McQuarrie-ék annyira magukba gabalyodnak, hogy a végén inkább hagyják a fenébe és kisiklatják a vonatot (minden értelemben).
Ugyanakkor, ha valamiben továbbra is fergeteges marad az M:I, az a behatolás/feszültség/akciójelenetek felépítése és folyamatos eszkalációja. Nem elég követni valakit egy reptéren és megszerezni tőle a kulcsot, mert bejön közbe Hayley Atwell tolvajnője, aki megkavarja a dolgokat, az amerikai kormány fogdmegjei (hello Shea Whigham) átfésülik a helyet és ja amúgy Simon Pegg-nek meg hatástalanítani kell egy atombombát. De kapunk nyitásnak egy Metal Gear Solid-szerű sivatagi lövöldözést, közel húszperces autósüldözést Rómában tele screwball comedy gegekkel, John Wickes neonködbe mártott bunyót Velence szűk sikátoraiban és persze az agyonreklámozott nagy finálét, amiben Tom Cruise egy hegyről leugorva ejtőernyőzik egy száguldó vonatra. Mert miért ne? Ami vonatot egyébként 1:1 arányban meg is építettek, majd leküldik egy összeomló hídon, némi tisztelgésként Buster Keaton és A generális előtt. Mert ha már van 200+ millió dollár az ember zsebében, az érdemes is kihasználni.
McQuarrie-nak mint rendezőnek nincsenek látványos stilisztikai blikkfangjai, ellenben remek érzékkel olvasztja össze az előző részek különböző elemeit. A Titkos nemzet operatikus grandiózussága vagy az Utóhatás fatalizmusa jelen van, de visszatér a Fantom protokoll játékossága, Ethan és a csapatba frissen bekerült Grace viszonya a sokat cincált második részt idézi, és Esai Morales személyében egy olyan gonosz lép színre, aki nem fél személyes szintre vinni a kenyértörést Hunt-al és oda döfni, ahol igazán fáj neki ala Philip Seymour Hoffman, harmadik rész. És mi a helyzet az első résszel (ami még mindig a kedvencem)? Nos a vonatozás mellett kapunk legalább három femme fatale-t, közülük különösen az arckifejezésével és fizikumával játszó Pom Klementieff megy nagyot, de még Henry Czerny is felbukkan, hogy újra tökélyre fejlessze a karót nyelt bürokrata figuráját.
Egyenetlenségei, rétestészta hossza és a cliffhanger lezárás ellenére is bőven tudom ajánlani megtekintésre a Mission: Impossible – Leszámolás-t. Elmarad az Utóhatás feszességétől, de jól kimért, igényes, humoros, izgalmas, saját magát fölfaló öniróniától és cinizmustól mentes blockbuster-gépezet, amiben minden túlzás ellenére ott pislákol az a bizonyos emberi tényező. Tudjuk, hogy Ethan Hunt meg fogja menteni a világot, mégis be tud csábítani a székbe, mert ezek a fiúk-lányok MINDENT beletesznek abba, hogy ez a világmegmentés átélhető, fizikailag látható legyen, ne legyen önismétlő és unalmas. Lehet ez is csak időleges előremenekülés és a végzet utolér minket az AI formájában, de amíg van nekünk egy Tom Cruise, addig nyerhetünk egy kis időt.