A kilencvenes évek első fele Hongkongban olyasfajta várakozással telt, mint mikor a sínek közt terpeszben próbálod útját állni a feltartóztathatatlanul közeledő Orient Expressznek. Minden porcikád sajog a szorongástól, elugranál, csak éppen az egzisztenciális málha terhe a helyedre szegez. Ebben a stressz-miazmában várta a városállam népe 1997 július 1-ét, amikor Hongkong visszakerül Kína tulajdonába, 150 év brit kormányzás után. Aki tudott, akik anyagilag megengedhették maguknak, már dobbantottak, a legtöbben Kanadába. A munkásosztály és az alsó középosztály, no meg akik már csak dafkéből sem akartak menni sehová, maradtak a seggükön. A közeledő kommunista csizmasarok csikorgása elő-kísértett álmaikban.
Ilyen légkörben az eszképizmus is recés formát vesz fel, a proliszórakozás, főleg az ízlésbeli legkisebb közös többszöröst becélzó eposzok önkéntelenül egyfajta csapként kezdenek funkcionálni. A híres-hírhedt Category III filmek, a tizennyolc év alatti korosztály számára tiltott, az erőszaknak és a (stimulált) szexnek ezek a tombolásai még a korábbinál is radikálisabb, ízléstelenebb ötletekkel és történetekkel kezdtek sokkolni. Közvetlenül a handover előtt a népi pszichózis olyan szintet lépett, hogy a filmekből szinte teljesen elpárolgott a szorongás, és a helyét a minden mindegy nihilista, az égő házba hisztérikusan röhögve rohanó attitűdje vette át. Legszebb példája ennek Herman Yau 1996-os Ebola Syndrome-ja, amely egyben egyfajta betetőzése is a Category III-nak.
Yau kulcsfigurája a kilencvenes évek sokkoló hongkongi filmjeinek, hiszen az összes közül a leghíresebbet, az Untold Story-t (1993) is ő rendezte. Yau journeyman rendező, műfajról műfajra száll, és profizmusának köszönhetően munkáiban szinte sosem kell csalódni. Ettől függetlenül ha neve szóba kerül, a rajongóknak a mai napig az Untold Story és az Ebola Syndrome ugrik be róla. Majd harminc év elteltével. Jelzi, mennyire gyönyörűen elbaszott, több szempontból is megismételhetetlen ez a két film.
Az Untold Story csinált sztárt, egyfajta hongkongi Lugosi Bélát a mindenre kapható, csodálatos Anthony Wongból, Hongkong egyik káprázatosan tehetséges karakterszínészéből. Az Ebolában az Untold Storys karakterének egy (ha ez egyáltalán lehetséges, és lehetséges!) még elvetemültebb és undorítóbb változatát hozza. Annyira aljanép, annyira a legszánalmasabb szarkalap, hogy figurája szabotálja az összes, a filmet rasszizmussal megvádolni próbáló PC-s próbálkozást, hiszen rajta keresztül az alkotók, elsősorban Yau egyértelművé teszik: fajra és bőrszínre való tekintet nélkül utálnak mindenkit, ám legjobban saját fajtájuk egy bizonyos prototípusát, a bunkó, sleazy kínait, akit a pénzen és azon kívül hogy valamilyen lyukba bele tudja rakni a faszát, nem érdekli semmi.
Wong figurája, Kai, a csóringer gengszter menekülni kénytelen Hongkongból, miután felkoncolja a saját bosszát, annak sameszát és a bossz feleségét – utóbbit titokban ő maga is kúrogatta. A legelső jelentből már sejteni, hogy az Ebola Syndrome egyetlen folyamatos, a dzsuvás lejtőn lefelé robogó sikítófrász lesz, hiszen a nyitás már annyira vérmocskos, mint az Untold Story fináléja. És az ott a csúcspont.
Kai a következő pár évet Dél-Afrikában dekkolja végig, ahol egy pitiáner, zsugori éttermes csicskása lesz – ha kell szakácsnak áll be, ha kell, a szarodát sikálja. A kóceráj arra a fajta kínai zabáldára emlékeztet leginkább, ahol mindent mintha sonkazsírral kentek volna le… Mikor a főnökét zsugorisága miatt a helyi hentes nagyker elzavarja, Kai meg a boss kénytelenek olcsó húsforrás után nézni: kimennek a szaharába, hogy a bennszülöttektől vásároljanak cupákot. A húst természetesen egy ebolával fertőzött, hullákat közszemlére tevő faluból szerzik be, mer’ így óccsó. Unaloműzésként Kai ráadásul megerőszakol egy ebolától haldokló bennszülött lányt.
A film egészen eddig a pontig egy viziló könnyedségével táncolt a konvenciók borotvaélén, de ezzel a jelenettel végképp áthág minden ízlésbeli határt. Ugyanakkor a rendezés és Wong alakítása egyértelművé teszi, hogy az egész mégiscsak egy fekete komédia, amelyet nem kell komolyan venni. Ez az a maximum engedmény, amire hajlandóak, ez a kikacsintás. Ha segít neked megbirkózni azzal amit eddig láttál, és ami ezután történni fog, örülünk. Ha nem… hát az már a te bajod.
Kai hamarosan felfedezi magán az ebola tüneteit, de a bunkó baromnak persze nem esik le, hogy megfertőződött. Ahelyett hogy kivizsgáltatná magát, inkább maszturbál egy szelet nyers hússal, miközben a főnökének és a feleségének a kúrófutamait hallgatja. Miután végzett, a szelet húst visszateszi a halomba, hiszen a másnapi kaja-alapanyagot nem illik pazarolni!
Pár nappal később egyik, óraműpontossággal érkező dührohamában a főnökét és a feleségét egyaránt felkoncolja – a nőt természetesen meg is erőszakolja, az ilyesmi itt már magától értetődik -, majd testüket feldolgozza darált húsnak. A törzsvendégek oda vannak a gyönyörtől, ez az új recept alapján készülő, friss-szaftos húsgombóc mennyei!
Kai végül kénytelen lelépni Dél-Afrikából, és hazaeszi a fene. Útközben természetesen százakat fertőz meg. Ő maga un. super-spreader, egy a millióból: fertőzött, akit nem kezd ki a betegség, ugyanakkor nincs is tisztában azzal, hogy beteg, ami rendkívül veszélyessé, két lábon járó tömegpusztító fegyverré teszi. Hongkongban megpróbál a régi csajával összejönni, a középosztálybeli egzisztencia csetlő-botló paródiájával ámítani magát, ám ekkorra már a rendőrség és a járványügyi hivatal ott van a nyomában. A finálé elkerülhetetlen, és felejthetetlen…
Az Ebola Syndrome jutalomjátéka egy színésznek, aki szó szerint a legaljasabb, legundorítóbb tetteket sem szégyelli eljátszani, és közben szórakoztatóbb, mint egy tucat, egymásra halmozott amerikai komikus. Wong alakítása a színészi bátorság mintapéldája, főleg olyasvalakitől, aki egyébként DeNirós presztízzsel rendelkezett akkoriban, hazájában. Persze a figura maga szörnyűséges túlzás, és leginkább az un. barmstormerekhez, a vándorszínházak túljátszós, alakításaikkal a többi színészen uralkodni próbáló főgonoszaihoz tette hasonlatossá, ám éppen ez az, ami kivési neki a mérföldkövet a szinészóriások autósztrádáján.
A film maga hőséhez hasonló: egy utolsó, teljes erővel leadott rúgás; egy, az egész testet megremegtető idegrángás; közvetlen közelről beleröhögés az ízlés pofájába; a lehető legalantasabb eszközökkel operáló, legalapvetőbb ízlésbeli határokat pajszerrel feszegető, gyerekes élvezettel sokkolni vágyó, véres, gusztustalan utolsó menet. Olyan alkotók filmje, akik tudják, hogy mostantól az ilyesmi tilos, és viháncolva akarnak polgárt, apparátcsikot, politikust és püspököt pukkasztani.
2022-ben Anthony Wong persona non grata a hongkongi filmiparban, és Herman Yau is feketelistára került. Szembe mertek menni a kommunistákkal. Kalap le.
