2022-es besztof – Szabó Kristóf

A 2022-es évet a gödörből való lassú kikászálódás évének tudom elnevezni. Személyes és filmes szempontból is. Elég, ha csak annyit mondok, hogy az előző évvel ellentétben most kettő percnél több gondolkodás kellett a legjobb filmélmények összeállításához. Mennyiségben és minőségben is végre azt érezhettem, hogy tartalmas 12 hónap áll mögöttem. Persze önszorgalomból hozzátettem a magamét (300+ megnézett film a Letterboxdom szerint), de most hagyjuk a régi klasszikusokat, következzen az idei év öt személyes kedvence, csak itt, csak most.

Nem (Nope, Jordan Peele): Az év legügyesebb rendezői balkanyarja Jordan Peele-től, aki úgy kerüli ki a szociálisan érzékeny meta-horror skatulya-csapdáját, hogy közbe mégse fordít hátat a műfajnak. Csak ezúttal nem az emberfia az, amitől félnünk kell, hanem az ismeretlen, a szavakkal nem magyarázható, az idegen anyag, amire nem vonatkoznak a társadalom törvényei. A felfedezés, a hátborzongató félelemmel társuló kaland és a filmkészítés mint önkifejezés pazar keveréke a Nem, amiben a földönkívülis, elrablós sci-fi találkozik a western grandiózus képeivel, Peele csavaros történetmesélésével, humorával és emlékezetesen megírt karaktereivel. Méltó kalapemelés az Alkonyatzóna, Spielberg és Shyamalan előtt, hosszú évek óta az első nagyköltségvetésű amerikai film, mely mer hinni a misztérium erejében és annak útjára invitálni a nézőt.

Top Gun Maverick (Joseph Kosinski): Az amerikai közönségfilm állapota jól felmérhető azon, hogy a Marvel-DC tengelyen kívül (de talán még őket is beszámítva), egy film volt, ami nemcsak a blockbuster titulusnak felelt meg, de eseménynek számított, amit meg kellett nézni. Mert a 80-as évek nosztalgiához több kell ahhoz, hogy egy új Top Gun film, az első rész után 35 évvel kenyérre kenjen mindenkit és Tom Cruise karrierének legsikeresebb filmje legyen. Ez a film Cruise már egy évtizede tartó messianisztikus küldetéstudatának csúcspontja, aki eldöntötte hogy egymaga visszahozza az izgalmat a karfa-markolást, a „WOW”-faktort az amerikai akciófilmbe és ha az kell hozzá, ő maga ül be és repül a világ leggyorsabb vadászgépéivel. De a Top Gun: Maverick még ennél is több: Tökéletesen kimaxolt legacyquel, lézerprecízen megrendezett, dübörgő hangkeveréssel és akciókkal felturbózott kétórás vegytiszta szórakoztatás, nagy szívvel és lélekkel. Amiben az Utolsó Mozisztár szembenéz az idő könyörtelenségével, még egyszer utoljára bizonyít és odateszi magát, mielőtt a nővel az oldalán elrepül a naplementébe, mi pedig tapsolunk hozzá és azt nagyon. Bocs Jim Cameron, de idén a kék űrcicák nem kaphatják meg az legjobb folytatás díjat.

RRR (Rise Roar Revolt, S. S. Rajamouli): Avagy a film, ami szétrobbantotta az agyamat ezer apró darabra és szétszórta a kozmoszban. Az enyémet meg több millió másik filmrajongóét. India mindig is egy különleges, nehezen felderíthető terep a magunkfajta elkényelmesedett európai embernek. Az ottani filmesek nem restek csuklóból, ablakon kivágni az ismert szabálykönyvet, amit néha mosolygunk, néha szörnyülködünk rajta, de az RRR már nem próbálkozás a hollywoodi sémák adaptálására, hanem az Álomgyár felé intézett kihívás. Fizikai törvényekre fittyet hányó hősök, a váratlanul elkerülő táncjelenetek, műfaji határátlépések mind kipipálhatók, csak ezek most egy vérprofin megolajozott gépezetben vannak elhelyezve. Egy gépezetben, ami minden pillanatában pontosan úgy néz ki, mint minden idők legdrágább indiai filmje. Egy háromórás történelmi-romantikus-akcióeposz melynek két főhőse ellenségből barátok lesznek, forradalmat robbantanak ki az angol gyarmatosítók ellen és még az asszonyaik cipőjét is letáncoltatják. Hózentrógerben. Olyan eszelős fizikai összecsapásokkal, amikhez hasonlót a 90-es évek hongkongi wuxia-ban vagy a japán animékben láthatsz. Van, hogy egy film nézése közben azt mondom „Aztakurva!”, itt ez kb. negyedóránként jött.

Vezess helyettem (Drive My Car, Ryusuke Hamaguchi): Eskü, hogy nem lett semmilyen fétisem az szuperhosszú filmek iránt, hisz rendszeresen szoktam rinyálni, hogy több filmnek kéne bíznia a kurtább játékidőben. Egyszerűen így jött ki a lépés, hogy az évvégi kedvenceim közé két háromórás mozi is bekerült. Csak míg az RRR a látvány, a zaj és pusztítás szimfóniája volt, addig Hamaguchi alkotása olyan, mint a zongoradarab egy üres teremben: Magányosan szóló, finomhangolt, érzelmi központod legmélyéig nyúl. Itt a három órát gyönyörűen konstruált, szabályos kompozíciók, párbeszédek, hosszú csendek és a saját veszteségüket feldolgozó emberek drámája tölti ki, viszont Hamaguchi mesteri, empatikus rendezése meghálálja türelmünket. A japán film legszebb hagyományait folytató remekmű a Vezess helyettem. Kétszer láttam: Először csak a filmet úgy néztem, mint egy külső szemlélő, másodjára már én is ott ültem a vörös Saab-ban és azokra az emberekre gondoltam, akiktől búcsút vettem az elmúlt években. Munkatársak, ismerősök, barátok, családtagok. Hiányoznak, de tovább kell élni, amíg el nem jön az én órám is.

A titokzatos nő (Decision to Leave, Park Chan-wook): Van valami hátborzongatóan jóleső abban, amikor nézőként egy olyan rendező kezei alá kerülsz, aki úgy tud játszani az elvárásaiddal, a vizuális befogadásoddal és a birtokodba került információkkal, mint macska az egérrel. Amikor a rejtély egyszerre frusztrál, mégis alig várod a következő morzsát, a következő csavart, hogy végre összerakd a kirakóst. Park Chan-wook-nak ehhez pedig nem is kell homokot szórni, magasröptű témákra lőni, egyszerűen annyira jó történetmesélő, megelégszik ő azzal, hogy azt vizsgálja vajon mire képes az egyik ember a másik szeretetéért. Különösen, ha ez a szerelem nem teljesen százas. Székbe szögező, parádésan megírt és előadott stílusgyakorlat A titokzatos nő, dél-koreai Hitchcock parafrázis, amire még az öreg Alfred is büszke lenne. Végzetes románc-thriller at its finest, férfi és nő „se-veled-se-nélküled” kapcsolatáról, megszálltságról, mindezt a Park-ra jellemző éjfekete humorral, bravúros operatőri munkával (komolyan egy kép nincs ebben a filmben, ami átlagos vagy unalmas lenne) és színészekkel. Egy nagymester ösztönösen odatett mestermunkája.