Nem kívánok oldalakon keresztülelmélkedni: 2021 számomra minden tekintetben a stagnálás esztendeje volt, filmes szempontból pedig csupán néhány hangyalépéssel volt, mint a szaharai szárazságot idéző 2020. Bár a filmstúdiók szép lassan kezdenek magukhoz térni a COVID miatti sokkból, ez korántse hozott mozi-reneszánszt. A streaminggyártók „kontentmennyiség mindenek fölött” mentalitása, a mozipiac szűkülése és egyre durvább polarizálódása (200 milliós Disney blockbuster kontra művészfilm, átmenet nincs) még inkább a sematizmus köré szervez mindent. Tengerre kivetett gyöngyhalászként érzem magam, akinek két tonna iszap alól kell az apró, de csillogó ékszereket megtalálnom. De szerencsére van, amikor tevékenységem sikeres, itt is van öt kedvenc filmem az idei évből, amit bátor szívvel tudok mindenkinek ajánlani.
5. Senki (Nobody, Ilya Naishuller):
A Charles Bronsoni középkorú kapuzárásos férfifantázia legszebb hagyományai élednek újra a Senki-ben. Tudjátok az, amikor a szürke hétköznapokba és családi életbe belemerevedett (látszólag) átlagembert egy külső fenyegetés kirántja a tespedésből és mindenkit szétbaszó alfahímet csinál belőle. Bosszúvágy és társai, csak most egy alapos John Wick-es vérátömlesztéssel, hogy kellően 21. századi legyen. Mindenféle túltölt önirónia vagy posztmodern kikacsintás nélküli óda az akciófilm műfajához, letisztult, végtelenül tökös, bele-a-pofádba adrenalinbomba, aminek minden eleme tökéletes arányérzékkel van elhelyezve. Csonttörő, kőkemény zúzásai, elegáns képi világa, valamint Derek Kolstad remek humorú szkriptje már meggyőzőek, de a Senki legnagyobb kaliberű fegyvere: Bob Odenkirk, aki kiállásával és szikrázó játékával egyből olyan karaktert a filmnek, amiről magukat coolnak gondoló, de totál műmájer fércművek csak álmodhatnak. Ja és mondtam, hogy cakk-pakk alig másfél órás? Ilyen a jó zsánerfilm!
4. Az utolsó párbaj (The Last Duel, Ridley Scott):
Hiába rázza öklét rendezője a mobiljukba belebújó új generáció felé, nem nagyon látom, hogy lehetett volna Az utolsó párbaj anyagilag sikeres. Ami azért szomorú, mert olyan film, ami lassan tényleg eltűnik: Felnőtteknek szóló történelmi dráma, ami nem olcsó kardcsörtetős populista szórakozást kínál. Hanem összetett, komplex karaktereket és társadalmi konfliktusokat, amiknek utóhatásait ma is érzékelhetjük. Európai középkorba helyezett Rashomon-parafrázis, kőkemény #MeToo áthallásokkal, amiben a nők csupán a férfiak egójának koronaékszerei, hangjuk és igazságuk lenémítva, eltorzítva, a lovagi becsület olcsó és esztelen vérontásának hívószava lesz. Ridley Scott, az örök mesterember, az egyik utolsó élő doyen pontosan ilyen filmek rendezésére született, és hála Istennek, most nem rontotta el a feladatot. Fantasztikus, festői vizualitása, robosztus rendezése, ami egyszerre teszi eposzivá, mégis mélyen személyessé Jean de Carrouges, Jacques Le Gris és Marguerite de Carrouges triászának történetét, utánozhatatlan évtizedes alkotói profizmust tükröznek. Színészei brillíroznak, szövegkönyve tele és tele fantasztikus párbeszédekkel, két és fél órája szinte elröppen, fináléja sokkolóan intenzív élmény. Ha van méltatlan bukás, ekkor Az utolsó párbaj közéjük tartozik.
3. Dűne (Dune, Denis Villeneuve):
Frank Herbert megfoghatatlanul komplex, metafizikai-filozófiai-politikai síkokon játszódó sci-fi regényklasszikusa az a matéria, ami sziklaszilárdan ellenáll a mozgóképes adaptációnak. Jodorowsky bicskája beletört, Ridley Scott-é is, David Lynch-é meg pláne. Korunk második számú hollywoodi rendező auteur-je Denis Villeneuve is csak kemény kompromisszumok árán volt képes tudta a nagyvászonra szelídíteni: Egyszerűsítve, félbevágva, az álomgyári csúcstechnológia teljes hadba vitelével, saját alkotói képére formálva az Arrakis homokbuckáin zajló csatározást. Hogy adaptációnak milyen a 2021-es Dűne, arról sokáig fognak vitázni (főleg, hogy a kulcsfontosságú második rész még két év távolságban van), viszont filmélménynek székbe szögező, elementáris, konstans hidegrázás. Brutalista látványvilágú, lélegzetelállító méretekkel felvértezett űreposz, ami egyszerre emberi mégis tapinthatóan idegen. Látványos, izgalmas, de végig ott van a tisztelet Herbert remekműve felé. A film, mint médium, sokszor az egyetlen mód, hogy valóságunkból kiszakadva egy teljesen új világba lépjünk: Nekem ezt adta meg Villeneuve és a Dűne 2021-ben, amiért nagyon hálás vagyok.
2. Titán (Titane, Julia Ducournau):
Az európai testhorror új enfant terrible-je, Julia Decournau pontosan ott folytatja, ahol mesterei Cronenberg és Claire Denis abbahagyták. Az emberi szexualitás és a nemi identitás hátárainak kutatása és feszegetése, ezúttal nem az önkannibalizmus, hanem a gépek és a család irányából. Egy autófetisiszta női sorozatgyilkos és egy kiöregedett, repedező férfiasságába kétségbeesetten kapaszkodó tűzoltó végtelenül perverz, éjfeketén vicces és mélységesen tragikus kötéltáncán keresztül. Olyan film ez, amiről nem szabad sokat olvasni, hanem inkább vakon nekiugrani, mert akkor éri a teljes hatást. Azt a hatást, amikor az agyad hiába próbál műfaji és narratív szabályokba kapaszkodni, minden sarkon jön egy új, izgalmas sokkhatás, ami megdöbbent, szórakoztat vagy elgondolkodtat. Viszont Decournau nem magába forduló botránkozást akar ezzel elérni, hanem a maga kifordult, beteg, de zseniális módján a szeretetről beszélni. Szeretni és elfogadni, néha kibaszott fájdalmas, de általa kaphatjuk a megváltást önnön hibáinkra és megadni a lehetőséget a jövő nemzedékének: Ne legyetek olyanok, mint mi!
- A zöld lovag (The Green Knight, David Lowery):
Pogány-őskeresztény miszticizmusba mártott, enyhén pszichedelikus, vizuálisan állkapocsleejtő lovageposz. Főhajtás az Artúri legendárium előtt és egyben annak dekonstrukciója. A hősi lovag nem is hős, hanem inkább egy önmagát kereső, de támpont nélkül tévelygő fiatalember, aki dicsőségre, hőstettekre vágyik. Hogy aztán a nagy kaland szépen a földhöz csapja, letépjen róla minden méltóságot és jól kiröhögje. Mit jelent bátornak, harcosnak, lovagnak, férfinak lenni? David Lowery hipnotikus erejű, lassú tempójú, de döbbenetes művészi érzékkel megkomponált balladája ritka kincs. Olyan film, amiről ordít, hogy egyedi látásmódú rendezője előtt nem volt semmilyen kreatív akadály. Az ilyesmi visszafelé is elsülhet, de Lowery magabiztos kézzel vezeti hősét a küzdelmes úton. Kőóriások, beszélő rókák, szellem a tó mélyén és a címszereplő egy templom közepén. Retinádba égő képekkel, zseniális zenékkel, Dev Patel fantasztikus játékával és egy olyan mesterein kerek lezárással, amihez hasonlót már rég nem láttam. Igazi remekmű, ami emlékeztet arra, jó kezekben valóban művészet a film.