Late Phases

A Late Phases réges-rég az első olyan amerikai horrorfilm, ami nyomot hagy: nem mélyet, de kellemes-véreset. Olyat, amelynek a hegét szeretettel simogatod. Ez a film “egyben van”: sosem tétovázik, nem ül le, és még a csendes pillanatok is kíváncsiságot szülnek: hogyan rezdülnek majd a remek színészek, hogyan hoznak ki a szövegből olyasmit, amit egy sehonnai sztár soha az életben?

A főszerepet játszó Nick Damici alakítása egész egyszerűen tökéletes. A vietnami veterán karakter az egyik legunalmasabb filmklisé, de nem nyugdíjasként, a természetes, öregkori halál küszöbén, amikor egy harcosan eltöltött élet a gyűlölt párnák közt ér majd nagy valószínűséggel véget. Az ilyesmi dühöt szül, és Ambrose (Damici) be van rendesen pöccenve, seggfejként viselkedik a fiával, a legtöbb szomszédjával, majd mindenkivel – persze igazság szerint ez a düh régi, évtizedek óta érleli, az öregség számtalan frusztrációja csak táplálja. A vaksága legfőképp.

Dühös Nicket a fia egy fallal körbekerített, gondozott, első blikkre a jómódú középosztálybeli szenioroknak otthont adó nyugdíjas-lakótelepre költözteti – persze az ilyesmi arrafelé nem panelmonstrumokból, hanem baszott nagy udvarházak sorából áll össze. Nick nem jön ki jól a szomszédaival, akik a vén-vak katona irányába leginkább bárgyú csodálkozással fordulnak. Egyedül a közvetlen szomszédjával, egy apró, kedves öreglánnyal csacsog el kellemesen  – akit már első éjszaka szó szerint széjjeltép “valami”.

Legelőször ezen a ponton futunk bele a Late Phases legbosszantóbb hibájába, abba, ahogy egyes fordulatok, illetve alakítások a józan paraszti logikát vasalt bakanccsal rúgják picsán. Ez a forgatókönyv és a rendezés együttes sara. Ahogy az első áldozat lánya anyja halálára reagál (mintha a híreket hallgatná), vagy, ahogy a rendőrök hősünk elé tárják, hogy efféle szörnyűségek errefelé sűrűn előfordulnak (flegmán, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne): reakcióik, kinyilatkoztatásaik mind-mind hamisnak hatnak, és aláássák az egyébként hangulatos, lendületes film alapját. Sajnos később is belefutunk hasonlókba.

Ettől függetlenül a teljes szabotázshoz nincs bennük elég szufla: Damici túl jó színész, a film túl lendületes, a humor túl remek-száraz, a párbeszédek (egy-két kivételtől eltekintve) túl jól vannak megírva, és a fordulatok túl ügyesen kicsavarva ahhoz, hogy keresztbe tehessenek ennek a szórakoztató, low-budget, farkasemberes filmnek (ezzel nem lőttem le semmit, vérvolfunk már az első öt percben belepiszkít a sztoriba), amely egészében a szörny és a vak vénember későbbi összecsapására van kihegyezve.

Kétségtelen, hogy a forgatókönyv pofátlanul  nyúl az Ezüst pisztolygolyókból, de a körítés olyannyira szórakoztató, hogy nem hinném, ez felidegelne bárkit is. Afelett pedig, hogy a farkasemberek jobban hasonlítanak a Gremlins gremlinjeire, mint az Üvöltés szőröseire, térjünk nyugodt szívvel napirendre.