The Visit

Azt javaslom, az M. Night Shyamalan karrierjével kapcsolatos retrón hamar legyünk túl, már csak a közjó érdekében is: az, hogy Hollywood egykor legígéretesebb műfaji filmese hogyan szabotálta a saját karrierjét, egyrészt alkotásaival, másrészt viselkedésével, köztudott. A falu, a Lány a vízben és Az esemény (Marky Mark VS botanikus kert) által felcinkelt agyú rajongók az évek során a mester ellen fordultak, aki a kommersz mocsárban keresett menedéket, feleslegesen: Az utolsó léghajlító és A Föld után című filmjei szinte nézhetetlenek.

A Visittel Emnájt újabb utat kutat, bár az ösvény, ahol caplat, rendesen ki van már taposva, hiszen a POV-s, videokamerával felvett, a házi felhasználás illúziójával rögzített horrorfilmek reneszánsza Blervics (1999) óta tart. Az utóbbi évek legsikeresebb független-horrorista cége, a Blumhouse gyártotta a filmet, ők mostanában amúgy is ráálltak a családok belső dinamikáját szétcincáló, ugyanakkor a hősök emocionális épülését elősegítő megpróbáltatásokat kitárgyaló, alacsony költségvetésű thrillerek gyártására (pl. The Curve, The Gift).

A tini testvérpár, Becca és Tyler látogatóba megy nagyszüleihez, akiket a gyerekek még sosem láttak, sem fotón, sem élőben. Egyedülálló anyjuk nem kíséri el őket: tizenöt évvel ezelőtt haraggal jött el a szülői házból, és azóta sem váltott egy árva szót sem őseivel. Beccát és Tylert Nagyanyó és Apóka őszintének látszó, bár óvatos szeretettel köszönti a vasútállomáson, igaz, már ekkor kiérződik személyiségükből egyfajta zavartság, amely a következő napokban pszichózisba vált át. Hiába a festői, vidéki környezet, és a bukolikus-tanyasi hangulat, a gyerekek számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy valami nagyon nem stimmel a nagyszülőkkel: Apóka szaros pelenkákat gyűjt a sufniban és állandóan egy nemlétező buliba készülődik, nagyanyó pedig naplemente után… szóval jobb nem összefutni vele a sötétben.

A pincébe lemenni meg persze kerek-perec tilos.

A csavart – hiszen van csavar, Emnájt ezúttal ismét auteur-ben nyomja – viszonylag könnyű kitalálni, a rendező-forgatókönyvíró a valós szituációt rejtő lepel lerántásához szükséges összes nyomot felszervírozza, igaz, néha kifejezetten ügyetlenül (pl. ahányszor idegen jön látogatóba, az öregek soha nincsenek otthon.) Ettől függetlenül ez a mesei logikával operáló horrorkomédia néha szó szerint vérfagyasztó: az öregedéstől való, belénk programozott rettegésre épít, arra, hogy a testi és pszichikai kopás más embereket, más lényeket csinál belőlünk és szeretteinkből, és ezt a fóbiát kombinálja tipikusnak mondható “old dark house” csavarokkal. Emnájt máig pislákoló tehetségének köszönhetően ezek recésebb, radikálisabb formát kapnak, mint egy mainstream-amerikai horrorfilmtől elvárható.

A film legnagyobb hibája maga az az irreális, ok-okozati dramaturgia, amire a sztori fel lett aggatva: olyan emberek gondjára bízom a gyerekeimet, akiket tizenöt éve nem láttam, sőt, még csak egy szót sem váltottam velük? A blikkfang kedvéért Emnájt idegesítően illogikus formába cipőkanalazza bele ezt az egyébként bársonyosan éjsötét mesét. Majdnem rajta is veszt – hogy az ember élvezni tudja, frankón félre kell dobnia a valósággal kapcsolatos összes elvárását.

Az állandóan rappelő kiscsávót kibírni meg különösen nehéz lesz egyeseknek.